Szerencsére Lydia maga kért meg rá, hogy tegyek rendet, és nem sokkal ezután távozott is. A közelben lakott, de meg kellett látogatnia a nővérét. Nem volt sok takarítanivaló, így végül pillanatok alatt végeztem mindennel. Időközben meg is éheztem. Hoznom kellett volna ebédet. Azt terveztem, gyorsan hazamegyek, és összedobok valami finomat és egyszerűt. Egy szendvics is megteszi. De előtte még beszélnem kellett Felixszel. Szántam magamra egy percet a konyhában. Ittam egy kis vizet, és elvégeztem egy mélylégző gyakorlatot, amit még anyától tanultam régebben. Fejben felvázoltam, hogyan szeretném, ha alakulna a beszélgetés, megfogalmaztam a mondandómat, aztán elindultam megkeresni Felixet. Minden bizonnyal a szobájában volt, így arra vettem az irányt. Az ajtó belülről be volt zárva, ezért halkan bekopogtam. Beletelt egy kis időbe, mire ajtót nyitott. Egy másodpercre elfelejtettem levegőt venni. Ahogy ott állt az ajtóban, hirtelen fájdalmasan tudatában lettem a köztünk lévő közelségnek. Hátralépett, és hátat fordított nekem, az ágya felé sétálva. – Szüksége van valamire, White kisasszony? – Én… – kezdtem bele, mire Felix megfordult. Rám meredt, arca kifejezéstelen volt. – Felix – a hangom csupán suttogás volt. Felnéztem rá, a szemét kémleltem bármiféle érzelem után kutatva. Semmi. A szám hirtelen teljesen kiszáradt. – Te nem… – nyeltem egyet. – Te nem emlékszel rám? – Nem hiszem, hogy értem – a hangja szenvtelenül csengett. Gyűlöltem ezt. Gyűlöltem az egész helyzetet. – Sajnálom – mondtam neki őszintén. – Felix. Sajnálom. – White kisasszony – köszörülte meg a torkát –, nem tudom, miért érzi úgy, hogy bocsánatot kellene kérnie tőlem. – Még a nevemet sem vagy hajlandó kimondani – csúszott ki a számon, miközben összehúzott szemmel néztem rá. Nem vádlóan, csupán fájdalommal. – Ennyire gyűlölsz? – Nincs okom gyűlölni önt, White kisasszony. – Elindult az ajtó felé, kinyitotta, és intett, hogy távozzak. – Úgy vélem, lejárt a munkaideje. Földbe gyökerezett lábbal álltam, és bámultam rá. Ő pedig állta a tekintetemet. Korábban kerülte, hogy rám nézzen, de most szilárdan a szemembe nézett, mintha csak arra várna, hogy ellentmondjak neki. Dühösen elviharzottam mellette, ki a szobából, le a lépcsőn, ki a házból, egyenesen a kocsimhoz rohantam. Beültem, és görcsösen szorítottam a kormányt. Gombóc nőtt a torkomban, mintha sírni készülnék. De tudtam, hogy nem fogok. Évek óta nem sírtam. Hazavezettem, útközben megálltam bevásárolni. Amint hazaérek, neki kell látnom a vacsorának. Már majdnem öt óra volt, mire beléptem az ajtón. Apa két óra múlva ér haza. Volt időm egy zuhanyra, így gyorsan lefürödtem, mielőtt készítettem magamnak egy szendvicset. Apának is csinálok majd egyet, ha megjön. Tévénézés közben ettem. Ha elég sokáig maradok ebben az állásban, félre tudok tenni némi pénzt a főiskolára. Ha kapnék valami ösztöndíjat, megoldhatnám a dolgot, és végül diplomát szerezhetnék. Ha lenne eszem, otthagynám az egészet, látva, hogyan viselkedik Felix. De égető szükségem volt a pénzre. És égető szükségem volt Felixre. Nem is úgy akartam őt. Nem voltam gyerek. Tudtam, hogy nem fog csak úgy újra belémszeretni. Most már más élete van. Valószínűleg barátnője is. Csak azt akartam, hogy tudomást vegyen rólam. Hogy megbocsásson. Meg akartam magyarázni neki a dolgokat. Már elaludtam a kanapén, amikor Apa hazaért. – Szia – köszöntem neki, amikor belépett a házba. Apa munkaügyben mindig bizonytalan volt, jöttek-mentek az állások. Sosem beszélt velem erről igazán, de utolsó emlékeim szerint egy autószerelő műhelyben dolgozott. Mindig hozott haza pénzt, és az én keresetemmel kiegészítve sikerült túlélnünk, de valójában nem tudtam, hogyan és honnan szerzi a pénzét. – Szia, milyen volt az új munkahely? – kérdezte hanyagul, miközben besétált a szobájába. Nem hiszem, hogy érdekelte, mert meg sem várta a választ. – Jó – mondtam mégis, a levegőnek. Mesélni akartam neki Felixről. Még ha a kapcsolatunk… finoman szólva is rázós volt, akkor is ő volt az apám. Vigasztalásra vágytam, meg akartam ölelni. Igazából bárkit meg akartam volna ölelni. Nem is emlékeztem, mikor öleltek meg utoljára. De nem mondtam el neki. Ha megtudná, hogy Felix házában dolgozom, kényszerítene, hogy mondjak fel. Soha nem mondta ki, de tudtam, hogy nem akarja, hogy bármilyen kapcsolatunk legyen a korábbi életünkkel. Gondoskodott róla. Gondoskodott róla, hogy soha ne menjünk vissza, hogy senki ne találjon ránk. Amikor Anya meghalt, az nagyon megviselte, és azóta sem volt a régi. Azt hiszem, minden kapcsolatot megszakított mindenkivel, mert túlságosan emlékeztették Anyára. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy kérdőre vonjam. És túlságosan féltem. Minden olyan hirtelen történt, és miután két vagy három alkalommal megütött a kérdéseim miatt, megtanultam a leckét. A dolgok csak akkor voltak rendben vele, ha engedelmeskedtem. És így is terveztem tenni. Működött ez ennyi éven át. Működni fog még egy kicsit, amíg eleget nem keresek ahhoz, hogy főiskolára menjek, és végül elköltözzem. Addig is, a helyzet nem volt olyan rossz. Lehetne sokkal, de sokkal rosszabb is. Ezt onnan tudtam, hogy volt idő, amikor valóban az volt.