Gyorsan rendbe szedtem a szobát: beágyaztam, letöröltem az ablaküvegeket és leporoltam minden bútort. Benéztem a fürdőszobába, hogy ellenőrizzem a tisztaságot. Minden rendben volt, de a biztonság kedvéért még egyszer áttöröltem a pultot és a tükröt. Elégedetten az eredménnyel, visszamentem a földszintre, a konyhába. Lydia éppen zöldségeket aprított. – A hálószoba készen áll – jelentettem neki. – Segíthetek az ebéddel? Ideadta a zöldségeket és a vágódeszkát, ő pedig mással kezdett foglalatoskodni. Egy percig csendben dolgoztunk, mielőtt megszólaltam: – Gyönyörű ez a ház. Helyeslően hümmögött. – Az úr rengeteget dolgozott rajta. Ő maga tervezte a belső teret. – Ó, mivel foglalkozik? – kérdeztem. Talán valami kreatív területen mozgott, lakberendező lehetett, vagy ilyesmi, esetleg építész. Lydia a vállát vonta. – Ingatlanügyek. Bólintottam. Ez logikusnak tűnt. Megmagyarázta a vagyont. – Találkozott már a tulajdonosokkal? – érdeklődtem. – Kedvesek? Rám emelte tekintetét és elmosolyodott. – Igen, drágám. Évek óta ismerem őket. Régen az úr szüleinél dolgoztam – magyarázta. – Csodálatos fiú. Kedves és gondoskodó. Amikor találkozol vele, talán kicsit nyersnek tűnhet, de aranyból van a szíve. Elmosolyodtam a jellemzésén. Egyértelmű volt, hogy a szíve csücske a férfi. A leírása alapján remek embernek tűnt. – Nagyon csinos lány vagy, Flora – mondta Lydia lágyan. Elvette tőlem a tál felaprított zöldséget, és a kezembe nyomott egy adag cseresznyét magozásra. – Van barátod? Megráztam a fejem. Alig volt időm magamra, egy kapcsolatot túl nehéz lenne menedzselni. Ráadásul apám sem örülne neki túlságosan, úgy hiszem. – Találkoznod kéne a fiammal! – kiáltott fel. – Liam. Biztonsági őrként dolgozik a birtokon. Nem akartam találkozni a fiával, de azért egyetértően bólintottam. – A cseresznye a desszerthez lesz – magyarázta Lydia. – Nincs most sok dolgunk. Ebédre csak egy egyszerű salátát készítünk. Elkezdtem kimagozni a cseresznyét. – Készíthetek cseresznyés morzsasütit desszertnek? – kérdeztem Lydiát. Tetszeni fog neki, hogy kezdeményező vagyok. Ráadásul isteni cseresznyés sütit tudtam csinálni. Lydia szélesen elmosolyodott. – Csodásan hangzik! A délelőtt hátralévő részét munkával töltöttük. Én a cseresznyés süteményemen dolgoztam, Lydia pedig eperlekvárt főzött, mert az úr imádta. Beszélgettünk kicsit, és elmesélte, hogy a munkaadó nagyon kényes a szokásaira. Nem ivott dobozos italokat, nem evett lapkasajtot, sem felvágottakat, csak egy bizonyos márkájú kávét fogyasztott, és mindig tojást kért reggelire. Mesélt még a fiáról is, és kérdezgetett az én életemről. Elmondtam neki azt a keveset, amit megoszthattam. Apámmal éltem. Nem voltak testvéreim. Hazudtam egy kicsit – a gyerekkoromról, az anyámról. Háromnegyed tizenkettő körül hallottuk, hogy befordul egy autó, Lydia pedig vidáman bejelentette: – Ez biztosan ő lesz! Gyere, menjünk üdvözölni. Megtöröltem a kezem a kötényemben; a cseresznye vörös leve halvány rózsaszín foltot hagyott a fehér anyagon az ujjaim nyomán. Megigazítottam a lófarokba kötött hajamat, és követtem Lydiát az ajtóhoz. Mögé álltam, kezeimet a hátam mögött összefontam, arcomra apró mosolyt erőltettem. Kikukucskáltam Lydia mögül, ahogy egy magas férfi kiszállt az autóból. Két embert vártam, ahogy mondták, de csak ő volt. Az arcát még nem láttam, de nagyon magas volt, és félhosszú, fekete haja volt, mintha már rég nem vágatták volna le. Félreléptem, ahogy elindult befelé, így egy pillanatig semmit sem láttam. – Lydia! – mondta a férfi vidáman. A szívem összeszorult. Ismertem ezt a hangot. Ismertem ezt a férfit. Lydia félrehúzódott, mosolyogva visszanézett rám, felfedve engem a munkaadóm előtt. – Felix, ő itt Flora White. Ő fog segíteni a ház körül. Flora, ő Felix Corsino, a ház ura. Megöregedett – ez volt az első gondolatom. Idősebbnek, érettebbnek tűnt. Férfi lett belőle. Legutóbb akkor láttam, amikor épp betöltötte a tizennyolcat. A haja akkor rövidebb volt, az arca pedig tele fiús bájjal és ártatlansággal. Ez mostanra eltűnt, helyét átvette az a keménység, amit a felnőtté válás ad. Tekintetünk találkozott, és a lélegzetem elakadt a torkomban. Az arckifejezése nem változott. Azt hiszem, percekig, talán órákig néztem rá, vagy talán csak néhány másodperc volt. Felix. Az én Felixem. Rá akartam vetni magam, újra érezni a karját magam körül, a lábai elé borulni és bocsánatot kérni újra és újra és újra. Megszólalt, mielőtt lehetőségem lett volna rá. – White kisasszony – bólintott kimérten. – Örülök a találkozásnak, Corsino úr – préseltem ki magamból a szavakat. Nem ismert meg? Nem tudta, hogy én vagyok az? Ennyire megváltoztam volna? Ő változott meg? Elfelejtett... volna? Kutattam az arcán, hogy a tekintete újra az enyémmel találkozzon, de ő csak Lydiára nézett, nem méltatott újabb pillantásra. – Egykor ebédelek – közölte a nővel, majd elindult, elhúzva mellettem, mintha láthatatlan lennék, mintha semmi sem lennék. De ez igaz volt. Semmi voltam, most már. Láthatatlan. Jelentéktelen.