– Apa, elmegyek bevásárolni! – kiáltottam be a házba, hogy biztosan meghallja. Nem akartam odamenni a szobájához, és rányitni valamire, amit nem akartam látni. Néha nőket hozott fel, és ilyenkor mindhármunk számára iszonyú kínossá vált a helyzet. Kidugta a fejét a szobájából. Szóval ma nem volt ott senki. – Hozzál nekem cigarettát hazafelé jövet – mondta. – Rendben – bólintottam, Apa pedig visszahúzódott a szobájába. Bár a kapcsolatunk az elmúlt néhány évben sokat romlott, még mindig vágytam a szeretetére, a figyelmére. Mindent pontosan úgy csináltam, ahogy ő akarta. Igyekeztem a legjobban, hogy ne dühítsem fel, de annyira eltávolodtunk egymástól, hogy nem hiszem, lenne visszaút. Átvettem egy farmert és egy pólót, aztán indultam. A szomszédunk, Tommy kedvesen felajánlotta, hogy eljön velem, mivel neki is vennie kellett pár dolgot. Jó volt, hogy van társaságom. Tommy és én majdnem barátok voltunk. Az anyjával lakik a mellettünk lévő lakásban. Egyidősek voltunk, és ő olyan kedves volt hozzám, amikor pár hónapja ideköltöztünk. Azt hiszem, ő volt az egyetlen, aki kedves volt hozzám itt. Apámat… nem nagyon kedvelték. Dühös volt és kiszámíthatatlan, gyakran keveredett verekedésbe. Nem igazán barátkozott senkivel, inkább magának való volt. A róla kialakult kép rám is kivetült. Ráadásul Apa nem szerette, ha túl sokat barátkozom, így a munkán kívül alig léptem ki a házból. A kockázat messze felülmúlta az előnyöket. Csak azért tudtam néha Tommyval lógni, mert elég közel lakott ahhoz, hogy azt hazudhassam, egyedül megyek sétálni, miközben valójában vele voltam. És mert volt olyan rendes, hogy elkísért az ügyes-bajos dolgaim intézésekor. Kint várt az épület előtt a kocsijában, én pedig sietve beszálltam, mielőtt apám megláthatott volna. Abban a pillanatban indított, ahogy beültem. Ugyanúgy tudta, mi a dörgés, mint én. – Szia! – köszöntem neki vidáman. – Köszi, hogy elviszel. Tommy vigyorgott. – Szóra sem érdemes! – Mindig vigyorgott. Mosolygott és hülye vicceket sütött el. Ha vele voltam, mindig a legostobább dolgokon nevettem. Imádtam ezt. – Milyen az új munka? – Egész jó – vontam meg a vállam. Egy pillanatra elgondolkodtam. – A főnök kicsit… bunkó. De a másik házvezetőnő nagyon kedves, és a munka sem túl sok a fizetéshez képest. – Tényleg örülök, hogy megkaptad, Flo – mondta. – Most félre tudsz tenni, és hamarosan elköltözhetsz. – Remélem – mondtam, és szorosan összekulcsoltam az ujjaimat. – Egyébként keresnek kertészt is, ha lenne hozzá kedved. Megrázta a fejét. – Épp most vállaltam be több műszakot az étkezdében. Ha minden jól megy, talán előléptetnek, szóval erre szeretnék koncentrálni. De köszi, hogy gondoltál rám, Flora. – Összekócolta a hajamat. – Te vagy a legaranyosabb. Néha arra gondoltam, hogy elmondok Tommynak mindent – mindent, ami történt, az előző életemet. El akartam mondani valakinek, bárkinek. Utáltam cipelni ezt a titkot, ezt a nehéz súlyt a szívemen. De tudtam, hogy ha elmondom neki, azzal csak veszélybe sodrom őt, és ezt sosem tehetném meg. Nem azok után, amit értem tett – a rengeteg támogatás után, amit tőle kaptam. Nem hiszem, hogy életben lennék nélküle. – Hogy van Lily? Találkoztatok újra? Lily az a lány, akivel egy társkeresőn ismerkedett meg, és néhányszor randiztak. Tommy vállat vont. – Jól van. Elég elfoglalt volt mostanában, de szerintem jövő héten találkozunk. Csendbe burkolóztunk, amit aztán egy kérdéssel tört meg. – Te miért nem próbálod ki az alkalmazást? Rengeteg párod lenne. Kuncogtam. – Nekem nincs időm randizni. A homlokát ráncolta. Behajtottunk az élelmiszerbolt parkolójába, és mindketten kiszálltunk. Séta közben folytatta. – Miért? Még sosem hallottalak senkiről beszélni, és szórakozni sem jársz soha. Mindenkit kikosarazolsz, aki elhív. Jó lenne neked, ha lenne valakid, tudod? Nekem volt valakim. Ő volt a mindenem. Visszakaptam őt, de most már semmi sem vagyok a számára. – Talán – töprengtem. – Nem ellenzem a dolgot. Csak nem akarok aktívan keresgélni semmit. – Mikor volt utoljára barátod? A szememet forgattam. A tejtermékek és húsok részlegénél jártunk, és elkezdtem tejesdobozokkal meg csirkével pakolni a kocsimat. Jobban belegondolva, sosem volt barátom. Amikor haboztam, elkerekedett a szeme. – Még sosem volt barátod? – Volt valaki – motyogtam. – Még gimiben. – Az nem számít – rázta a fejét. Ránéztem, azt hiszem, rémülten. És hitetlenkedve. Igenis számított. Hogyne számított volna. – Miért? Vállat vont. Továbbmentünk a zöldségosztályra, ő pedig elkezdte túl sok pirospaprikával megpakolni a kocsimat. – Akkor még éretlen az ember, szerintem. Azok az érzések nem valódiak. Miért mond ilyet? Az érzések, amiket Felix iránt tápláltam, valódiak voltak. Az érzések, amiket Felix táplált irántam, valódiak voltak. Nem törölheti el ezt azzal a kijelentéssel, hogy az csak tinédzserkori éretlenség volt.