Amint Felix eltűnt a szemem elől, visszarohantam a konyhába. Szédültem, éreztem az ereimben száguldó vért, a szívem pedig olyan hevesen vert, hogy a nyakamban éreztem a lüktetését. A tarkómhoz nyúltam, éreztem a tenyerem alatt a forróságot, és lehunytam a szemem. Egy. Kettő. Három. Öt. Hat. Nem. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Ha- – Jól vagy, kedvesem? – éreztem meg Lydia kezét a vállamon. Bólintottam, miközben még mindig a levegőért kapkodtam. – Rosszul érzed magad? – kérdezte, mire megráztam a fejem. – Ne haragudj. Néha egyszerűen csak nagyon rám tör a szorongás. – Visszanéztem rá; tekintete csupa aggodalom volt, ajka gondterhelten lebiggyedt. Sikerült magamra erőltetnem egy halvány mosolyt. – Nem fog többé előfordulni. Lydia összeráncolta a homlokát. – Flora, szabad szorongani munka közben is – mondta lágyan, és megveregette a vállamat. – Ülj le, készítek neked valami hideg italt. Hálásan bólintottam, és leültem a pult melletti egyik bárszékre. Figyeltem, ahogy Lydia limonádét készít nekem. Tipikus, hogy pont az első munkanapomon kap el a pánikroham. Azon rágódtam, vajon Lydia most azt gondolja-e, hogy mentálisan túl labilis vagyok ehhez a munkához, és csak púp lennék a hátán. Pedig jó munkaerő voltam. És ez még csak a második pánikrohamom volt ebben a hónapban. Ráadásul ez még enyhének is számított. Ha Lydia ki akarna rúgni, meg kell győznöm. Nem veszíthetem el ezt az állást. Túl nagy szükségem van a pénzre. És beszélnem kellett Felixszel. Biztos voltam benne, hogy emlékszik rám. Hogy is felejthetne el? Az egész gyerekkorunkat együtt töltöttük. Mély barátság kötött össze minket, de még annál is több: mély szerelem. Tudtam, hogy ebben nem tévedek. Talán most túlságosan másképp nézek ki. Végtére is még csak gyerek voltam, amikor utoljára látott. Talán túl fáradt volt ahhoz, hogy észrevegyen. Lydia átnyújtott egy pohár limonádét, én pedig lassan belekortyoltam. – Köszönöm, Lydia – mondtam. – Nem tudom, miért történt ez. De ígérem, ritkán fordul elő. Nem fogja befolyásolni a munkámat. – A legjobbakkal is megesik, gyermekem – nyugtatott meg. – Láttam én már lányokat rosszabbul is reagálni Felixre. Tudod, megvan az a bizonyos vonzereje. – Vigyorgott, próbálta oldani a hangulatot. Én is elmosolyodtam a viccén. A nők mindig is így reagáltak Felixre. De én nem azért éreztem így, mert túl vonzó volt, hanem mert úgy éreztem, mintha az egész világom rám omlana, én pedig ott rekednék a romok alatt. Kiittam az italt, gyorsan elmostam a poharat, és visszatettem a helyére. Már majdnem ebédidő volt; Lydia egy különleges salátát állított össze némi jeges teával. Ő akarta bevinni neki az ételt, amiért hálás voltam, de aztán megcsörrent a telefonja, és megkért, hogy csináljam meg én helyette. Nem hiszem, hogy készen álltam arra, hogy lássam őt, de muszáj volt. Meddig halogathatnám? Különben is, ha beszélni akartam vele a múltról, elég magabiztosnak kellett lennem ahhoz, hogy egymás mellé tudjak rakni néhány szót, és értelmes mondatokat alkossak. Megragadtam a tálcát, és az étkezőasztalhoz sétáltam; láttam, ahogy Felix belép a túloldalról. Rám sem hederített, csak leült az egyik székre. Csendben letettem az ételt az asztalra, és félrehúzódtam. Szántam egy percet arra, hogy megnézzem magamnak, hogy igazán szemügyre vegyem. Magasabb volt, már ha ez egyáltalán lehetséges. Vagy talán mindig ilyen magas volt, csak nem emlékeztem rá. A haja hosszabb volt, persze. Az álla élesebb, az arccsontja markánsabb. Sötét, gondosan nyírt borosta fedte az arcát. Régen mindig borotvált volt. A szeme ugyanolyan zöld volt, mint régen: mint az erdő lombozata, mint egy sötét esőerdő. Nagyot nyeltem, és éreztem, ahogy súly nehezedik a mellkasomra. Tudtam, hogy ha még egy kicsit itt állok, sírva fakadok. Túl nehéz volt. Gondoltam már erre korábban. Álmodoztam róla, igazából. De mindig csak távoli álomnak tűnt, hogy valaha újra találkozunk. Külön világban éltünk, de én mégis elképzeltem. Hogy mit mondanék neki, mit mondana ő, hogyan nézne ki. Azonnal a karjaiba zárna. Mindketten sírnánk. Visszafogadna. Megértene. Tudtam, hogy nehéz lesz, de nem sejtettem, hogy ennyire. Azt hittem, ez az öt év feloldotta az iránta táplált érzéseimet, de minden szeretet és gyengédség visszazúdult rám abban a pillanatban, ahogy megláttam. Mintha újra tizenhat éves lennék, aki elszédül már csak a neve hallatán is, akinek hevesen ver a szíve a látványától, akit elborít a szerelem és a fájdalom. Gondolom, ez történik, ha az ember sosem tudja lezárni a múltat. Amikor hirtelen kiszakítják mindenből, ami kedves neki, mindenből, ami ismerős. – H-hozhatok még valamit? – sikerült kinyögnöm. Felix végre rám nézett. Csak egy futó pillantás volt, alig egy másodperc, de éreztem a súlyát. – Nem – mondta egyszerűen. A félig teli teáspoharára néztem. – Még teát? – Nem, White kisasszony – felelte. – Most pedig kérem, távozzon. Nem szeretem, ha bámulnak evés közben. Készségesen bólintottam, és visszavonultam a konyhába. Rendben volt, hogy ilyen hidegen bánt velem. És talán csak azért nem akart felismerni, mert nem akart jelenetet rendezni Lydia előtt. Majd beszélek vele, ha Lydia elment. A vacsora elkészítése után kellett indulnunk. Gondoskodom róla, hogy ő menjen el előbb. Segítettem Lydiának a vacsoránál; egyszerű étel volt, amit gyorsan megmelegíthet, ha megéhezik. A gyümölcsös pitét is egy mikrózható edényben hagytam ott, rajta egy üzenettel: „Kérlek, fagylalttal fogyaszd.” Reméltem, hogy ízleni fog neki. Sokat dolgoztam vele.