Nagy küzdelem árán sikerült csak kikászálódnom az ágyból ma reggel. Hosszú volt az éjszaka, alig aludtam – talán ha harminc percet, aztán megszólalt az ébresztőm. Ugyanaz a Taylor Swift-dal, ami tizenhat éves korom óta az ébresztőhangom. Öt évig hallgattam a „Ready for It” kezdő hangjait, ami gondoskodott róla, hogy ez legyen az egyetlen Taylor Swift-szám, amitől a hideg futkos a hátamon. Ezért sem változtattam meg soha. A többi zenéjét túlságosan szerettem. Ez volt az első napom az új munkahelyemen, házvezetőnőként. Három évnyi alkalmi munka után – pincérkedés, takarítás, gyerekfelügyelet – örültem, hogy találtam valami ilyesmit. Lényegében ugyanaz a munka volt – főzés és takarítás –, de a fizetés kiválónak ígérkezett. A barátnőm, Lexi szólt róla. Lexivel az első pincérállásom során ismerkedtünk meg, és bár nem dolgoztunk sokáig együtt – hozzáment egy orvoshoz, és abbahagyta a munkát –, barátok maradtunk, és ő volt olyan kedves, hogy jelezte: a környékükön valaki házvezetőnőt keres, tudván, hogy jól megfizetik. Kezdetben kételkedtem, hogy elvállaljam-e az állást. A környéket ugyanis túlságosan is jól ismertem. Ott nőttem fel. Ismertem minden zugot, itt csattant el az első csók, és ugyanezeken az utakon tanultam meg biciklizni. De ez még régen volt. Mielőtt minden megváltozott volna. Nem hittem, hogy bárki is felismerne. Túl sok minden változott. A régi családok közül már kevesen laktak az Avalon Heightsban. Ha maradt is valaki, ők sem ismernének meg. Szerintem én sem ismernék rá senkire. Amikor Avalonban éltem, csak Corsinóékat ismertem. Csak Felixet ismertem. Beszálltam a kocsiba, kicsit szerencsétlenkedve, mert egyik kezemben a reggeli banánom volt, a másikban a kávém. Gyorsan ettem, miközben megtettem azt a pár mérföldet Avalonig. Apámmal hat hónapja költöztünk ebbe az új környékre. Előtte sokkal, de sokkal messzebb laktunk. Apa a lehető legtávolabb akart maradni Avalontól. Nemrég döntött úgy, hogy közelebb költözünk, de még mindig tisztes távolságra attól az élettől, amit egykor éltünk. Még a banánt sem ettem meg, mire a házhoz értem. Mivel tudtam, hogy van még pár percem, ültem még egy kicsit az autóban, tömtem a fejem, majd pár korttyal lehúztam a jegeskávémat. Jártam már a háznál korábban, az állásinterjún. Fenséges és impozáns épület volt, „Scotney-kúriának” hívták az építtetője után, aki egy évszázaddal ezelőtt emeltette. Korábban kívülről is láttam már. Akkor még nem lakott itt senki. A nő, aki interjúztatott – Lydia Wilcox – említette, hogy nemrég vették meg, és az új tulajdonosok belülről felújíttatták. Lydia volt itt az eredeti házvezetőnő; úgy tűnt, már néhány éve a tulajdonosoknál dolgozott. Neki fogok segíteni, amíg hét hónap múlva nyugdíjba nem megy, azután én veszem át a helyét. Ma fogok találkozni a tulajdonosokkal. Kíváncsi voltam, milyenek lehetnek. Reméltem, hogy kedvesek. Azt mondták, csak két emberről van szó – ez egyszerűnek ígérkezett. A gyerekes családokkal általában nehezebb. Ott mindig többet kell főzni, többet kell takarítani. A személyzet számára külön parkolót tartottak fenn. Oda parkoltam, egy másik kis fekete autó mellé. Gondoltam, Lydiáé lehet. Kiszálltam, és elindultam a kúria felé. A parkolótól a házig tartó séta azt jelentette, hogy át kell vágnom a hatalmas kerten. A növényzet elég elhanyagolt volt, elgondolkodtam, vettek-e már fel kertészt. Ha nem, ajánlhatnám a szomszédomat, Tommyt, akiről biztosan tudtam, hogy munkát keres. Nem tudtam, hogy csak úgy bemenjek-e, ezért felhívtam Lydiát, aki kérte, hogy fáradjak be, és találkozzunk a konyhában. Így is tettem, óvatosan lépkedve befelé. Ugyanaz a csodálat fogott el, mint amikor először láttam a házat belülről. Ordított róla a pénz, és bár a belső tér sokkal modernebb volt, mint a rusztikus külső, valahogy mégis működött az összhang. Évek óta nem jártam ilyen házban. Régen az én otthonom is meglehetősen nagy volt. Volt személyzetünk, kertünk. Corsinóék otthona sokkal nagyobb volt. Felix anyja, Julie maga tervezte. Élénken emlékeztem rá. Most apámmal egy kis, egyszobás lakásban éltünk. Övé volt a szoba, én pedig a kanapén aludtam. – Flora! – köszöntött mosolyogva Lydia, amikor beléptem a konyhába. Ugyanolyan sötétkék ruhát viselt, mint én. Úgy látszik, a tulajdonosok szerették az egyenruhát. – Szia! – nyújtottam kezet. – Remélem, nem késtem. Mivel kezdhetek? Lydia elmagyarázta a munka menetét. Nem sokban tért el attól, amire számítottam. Főzés, takarítás és egy kis ház körüli karbantartás. Készen álltam rá. – Az úr délre itt lesz. Ebédet kell készítenünk. Egy-két héten belül felveszek még személyzetet – magyarázta Lydia. – Kettőnknek nehéz lesz mindent megcsinálni egy ekkora házban. Egyelőre menj, és ellenőrizd, hogy a hálószobában rend és tisztaság van-e, aztán gyere vissza segíteni a főzésben! Bólintottam. – Rendben. – Az emeleten van! – kiáltott utánam Lydia, miközben elindultam a fő hálószoba felé. Tudtam, hiszen korábban már körbevezetett, és emlékeztem. Lydia kedvesnek tűnt. Idősebb volt, talán az ötvenes éveiben járhatott, és bár alig beszéltünk, melegség áradt belőle, és tudtam, hogy öröm lesz vele dolgozni. A hálószoba hatalmas volt és gyönyörű. A színek többnyire fehérek és pasztell árnyalatúak voltak, a bútorok pedig sötét, nagyon sötét fából készültek. Nem volt sok minden a szobában – csak egy ágy, egy könyvespolc, egy éjjeliszekrény, egy kanapé és egy lapostévé. Semmi kép, semmi dekoráció, de gondoltam, a tulajdonosok majd elintézik, ha megérkeznek. A hatalmas, padlótól mennyezetig érő ablakokból csodálatos kilátás nyílt a kertre, amelynek felét egy óriási almafa árnyékolta be. Kinyújthattad a kezed, és leszakíthattál egy almát, olyan közel volt. Ettől a háztól iszonyatosan hiányozni kezdett a régi életem. Nekem is volt ilyen életem, ilyen házam. Kisebb, az igaz, de még mindig sokkal jobb, mint amim most van. Nem kényszerültem arra, hogy hetente háromszor rámenlevest egyek vacsorára. És ami még fontosabb: volt családom, voltak barátaim, és ott volt Felix.