Újra sikítok, a fejemet védve lehúzom magam, amennyire csak tudom, a lábaim a hátsó ülés fölött kalimpálnak, és véletlenül combon rúgom a Maffia Királyt – „Rohadj meg, Frankie, nyomd neki!” – kiabálja a Maffia Király. – „A nyakunkban vannak, istenverte!” „Le vele!” – üvölti a Maffia Király, lehajolva rám veti magát, miközben Frankie hirtelen jobbra rántja a kormányt, a gumijaink visítanak az úton. Aztán sikítok, azt hiszem, összegömbölyödöm, imákat motyogok, amiket kiskorom óta, a katolikus általános iskolában nem mondtam, és amikben akkor sem hittem igazán. De most könyörgök bárkinek, aki esetleg hall engem, hogy kérlek, kérlek, mentse meg az életemet. A golyók elhallgatnak, és érzem, ahogy a Maffia Király súlya felemelkedik rólam. Épp kezdem felemelni a fejem, de hirtelen az egész autónk oldalra rándul, és valahogy érzem, hogy hátulról eltaláltak minket. „Rohadj meg, Frankie, fordulj!” – kiabálja a Maffia Király kétségbeesetten, újabb golyókat zúdítva ki a betört ablakon. „Nem tudok – nincs hova –” „A 42. utcára!” – kiáltja az utasülésen ülő fickó, a hangja frusztrált és éles a félelemtől. „Értettem!” – kiáltja Frankie, és olyan hirtelen jobbra rántja a kormányt, hogy az egész autó jobbra dől – Az autó két keréken fordul, és én sikítok a félelemtől, ahogy a testem átcsúszik a hátsó ülésen. Fények villannak fel az ablakokon, és dudák harsognak, mert Frankie egy egész kocsisort vág le, hogy beforduljon. A kiáltásom sikollyá változik, ahogy teljesen a levegőbe kerülök, de hirtelen kezek kapnak el, az egyik a derekamat ragadja meg, a másik a fejemhez repül, és befedi a koponyámat abban a pillanatban, mielőtt az az ablak üvegébe csapódna – Zihálok, a szemeim kitágulnak, ahogy a Maffia Király ölébe húznak, és ahogy a tekintetem találkozik az övével, rájövök, hogy ha a keze nem lett volna ott, hogy felfogja az üvegnek való ütést, most az agyam lenne szétkenve az egész autóban. Tágra nyílt szemmel bámulok az arcába, ami hirtelen olyan közel van az enyémhez. A terepjárónk helyreáll négy kerékre, és száguld lefelé az utcán, őrülten cikázva a forgalomban. A Maffia Király folyékonyan káromkodik, elvonva a tekintetét az enyémről Frankie felé. Megrázza a kezét, hogy megszabaduljon a fájdalomtól. „Leráztuk őket?!” „Mondd te, főnök!” – kiáltja Frankie a válla fölött, és – még mindig az ölében ülve – a Király megfordul, kinéz a hátsó ablakon. Én is nézek, de… Csak taxikat, szedánokat látok. Semmi nyomuk. „Egyelőre” – morogja a Király feszülten. – „Egyelőre leráztuk őket.” Még néhány pillanatig nézelődik, de aztán a teste ellazul, csak egy kicsit. Élesen kifújja a levegőt, és visszanéz az autó eleje felé. „Brown Street-i lakás, Frank” – mondja, most nyugodtabban, mint korábban. – „Egy ideig lapítanunk kell.” „Értettem” – mondja Frankie, még mindig gyorsan vezetve, de most már egy kicsit jobban beleolvadva a forgalomba. Végtére is, semmi sem ordít úgy bűncselekményt, mint átsuhanni a városon egy betört hátsó ablakkal és egy elrabolt sztriptíztáncosnővel. Érthető, hogy most bele akarnak olvadni, hogy eltűnhessünk. Hogy ne találjon meg minket az, aki üldözött minket, bármi okból is. „Kérlek” – suttogom, a hangom remeg – és meglepem magam, amikor meghallom a szót a számból. Gondolkodás nélkül mondtam ki. A Maffia Király azonnal rám irányítja a figyelmét. „Meg – megkaphatod az egészet –” – mondom, a kezemmel a pénz felé mutatva, ami most szétszórva hever a hátsó ülésen, és könnyedén fújja a szél, ami a hátsó ablakon keresztül bejön. – „Csak…engedj el…” A Maffia Király hosszan tanulmányoz engem, majd elmosolyodik. – „Annak a pénznek a harmada nemrég még az enyém volt” – mondja hideg, számító hangon. – „És én elég készségesen lemondtam róla egy táncért. Mitől gondolod, hogy az” – mondja, a székeken és a padlón lévő pénzre bökve – „elég lesz ahhoz, hogy megvásárold a szabadságodat?” Habozok, nem tudom, mi lenne a helyes válasz. „Majd – majd szerzek neked többet” – motyogom kétségbeesetten. – „Tudok dolgozni –” A mosolya elmélyül, és rám mered, kezdve egy kicsit rázni a fejét, szinte…hiteltelenségben? Nem tudom – nem értem. Nem tudom kiolvasni az arcáról. „Kérlek” – könyörgöm, a hangom halk, ahogy a szemeim megtelnek könnyekkel. – „Kérlek, ne adj oda Don Bonettinek…ne adj el a kuplerájba…” A Maffia Király karja megszorít engem, ahogy az arca elszomorodik, még szánalom is látszik rajta. És hirtelen magához ölel, felemelve a kezét, és lágyan végighúzza az ujjait az arcomon, a szemembe nézve. „Iris” – suttogja, és én megdermedek, amikor meghallom a nevemet a szájáról. És hirtelen eszembe jut valami. Akkor túlságosan el voltam foglalva, de ő már korábban is Irisnek hívott, nem? Miután befejeztem a táncot… Valahogy ő is kapcsolatban áll Bonettivel? „Hogy…” – suttogom, zavartan rázva a fejem. – „Hogy tudod a nevemet?” „Iris…” – suttogja, – „nem ismersz meg?” Egy kicsit hátralépek, tanulmányozom őt, szemügyre véve az enyhén borostás állkapcsának erős vonalát, az egyenes orrát, a sötét szemöldök alatti kékesszürke szemeket…. És ahogy bámulom, rájövök, hogy valóban van valami ismerős benne, különösen a szemeiben. Nem csak képzelem. De nem tudom összerakni, hogy mi… „Te vagy a Maffia Király” – motyogom, ráncolva a homlokomat, arra kényszerítve az agyamat, hogy összerakja a darabokat. Mert itt valamit kihagyok, csak tudom. „Igen, és?” – mondja, felvonva a szemöldökét, ami valamilyen emléket ébreszt bennem. Hogy – hogy a fenébe tudtam, hogy így fogja felvonni a szemöldökét? „És te…elraboltál? Hogy…bosszút állj? Bonettin? Vagy mert láttam, ahogy valakit lelőnek? Vagy…” Rám mosolyog, most szélesebben, hagyva, hogy a szeme végigpásztázza az arcomat. – „Azért raboltalak el, hogy megvédjelek, Daisy.” A szemeim elkerekednek, ahogy meghallom a gyerekkori becenevemet a szájáról, és minden a helyére kerül. Az emlékek azonnal elárasztanak. Késő nyári alkonyatok, amiket a hátsó mezőkön szaladgálva töltöttem azzal a fiúval, aki Daisynak hívott, a kedvenc virágom után. Éjfélkor kiszökve a bátyámmal a szomszéd házba, hogy hajnalig társasjátékozzunk az ott lakó fiúval – ahol megtanított pókerezni. Ezer téli délután hóerődöket építve a bátyámmal és a nevető, kék szemű legjobb barátjával… „Christian” – suttogom, az ujjaim a pólójába kapaszkodva. Szemtelenül bámulok rá, mintha eltűnne, ha egy pillanatra is levenném róla a szemem – mintha örökre elveszíteném őt, ezúttal. „Hé, kicsim” – suttogja, lágyan simogatva az arcomat. – „Sosem veszem le rólad a szemem.”