– Majd én viszlek? – kérdezi Frankie, guggolva, sarkára ereszkedve, és Lucyt vigyorogva nézi. – Ne hülyéskedj – sóhajtja, éppúgy remegve, mint én, és próbál lábra állni. – A karomba lőttek, nem a lábamba. Én csak állok ott, mint egy idióta, és nézem, ahogy Frankie kinyújtja a kezét, segít Lucynak felállni, és tartja, amíg megtalálja az egyensúlyát. Aztán felém fordul, teljesen higgadtan és nyugodt