Én a kabátjánál fogva vonszolom Finnt egészen a cégünk parkolójáig, figyelmen kívül hagyva a tiltakozásait. Amint a kocsija előtt vagyunk, megfordulok, hogy szembenézzek vele. – Mi a baj veled? – kérdezem. – Komolyan tönkre akarod tenni az exed esküvőjét? Teljesen elment az eszed? Finn végighúzza a kezét a haján. – Nekem lezárásra van szükségem, Sloane. – Nem, Finn. Neked szakemberre van szükséged. Terápiára. – Nem tudok csak úgy ülni és nézni, ahogy a nő, akit szeretek, máshoz megy feleségül. Istenem. Legszívesebben arcon vágnám. Legszívesebben addig csókolnám, amíg el nem felejti, hogy valaha is létezett Delilah Crestfield. Legszívesebben addig üvöltenék, amíg le nem rázom a csillagokat az égről. – Szóval mi a terved, mi? Be fogsz rontani a sorok közé? Tönkreteszed a nagy napját? Letaszítod a vőlegényt az oltárról, és kinyilvánítod a halhatatlan szerelmed, mint valami klisés romantikus vígjáték főhőse? Jézusom, Finn, te ennél jobb vagy. – Nem akarom tönkretenni az esküvőt – motyogja. – Én csak… szükségem van arra, hogy a szemembe nézzen, és azt mondja, vége. Elakad a lélegzetem. Gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy még mindig ennyire ostobán, szánalmasan szerelmes Delilahba. Hogy minden után – a végtelen szívfájdalmak után – még mindig azt hiszi, hogy ő tette fel a napot, a holdat és a csillagokat az égre. – Nos, én nem megyek veled – mondom. – Miért nem? – Mert nem akarok. – Mész, Sloane. Ennyi. – Nem megyek. – Szükségem van rád. Ó. Itt van. A szavak, amelyek feltépnek, és vérezni hagynak ezen a parkolón. Gyűlölöm, hogy megugrik a pulzusom. Gyűlölöm, hogy még mindig van hatalma felettem. – Ha a dolgok… nem pontosan a tervek szerint alakulnak – folytatja, közelebb lépve –, szükségem van a legjobb barátomra magam mellett. Nem vagyok benne biztos, hogy túlélem egyedül, ha Delilah véghezviszi ezt az esküvőt. Persze, hogy szüksége van rám. Mindig szüksége van rám. Olyan régóta varrom össze Finnt, hogy valószínűleg emlékezetből is újra tudnám építeni. Ismerek minden repedést, minden törést. A kezemben tartottam a törött darabjait, és több alkalommal nyomtam vissza a helyükre, mint amennyit meg tudok számolni. De fáradt vagyok. Annyira fáradt vagyok attól, hogy szeretem őt, amikor ő soha nem gondolt arra, hogy viszonozza a szerelmem. Lenyelem a gombócot a torkomban, és erőltetem, hogy a szemébe nézzek. – Én nem vagyok a te érzelmi támaszállatod, Finn. – Kérlek, Sloane. Nem kérném, ha nem lenne fontos. És hipp-hopp, megadom magam. Mert gyenge vagyok. Mert szánalmas vagyok. Mert szeretem őt. Mindig szeretni fogom őt. – Jó – mondom. – De amikor ez elkerülhetetlenül a fejedre robban, én nem szedem össze a darabokat ezúttal. Még akkor is, amikor ezt mondom, mindketten tudjuk, hogy ez hazugság. Finn vigyorog, azzal a fiús, féloldalas mosollyal, amitől a szívem kihagy egy ütemet. – Rendben. – Legalább első osztályú jegyet vettél nekem? – Tudod, hogy én nem utazom turistaosztályon, Sloane. – Akármi. Megfordulok a sarkamon, és visszamasírozok az irodába. Tényleg megcsináljuk. Tényleg átrepülünk az országon, hogy tönkretegyük az exének az esküvőjét. Mi baj történhet? ~~~ [[Hét héttel később]] Több mint egy órája várok az Asheville Regionális Repülőtéren, a bőröndöm a lábamnak támasztva. Finnnek akkor kellett volna találkoznia velem, amint leszállok. De persze Finn Hartley, az érzelmi káosz és a rossz döntések mestere, sehol sincs. Próbáltam hívni. Nem veszi fel. Próbáltam írni. Olvasva hagyta. Századszor is megnézem a telefonom. Még mindig semmi. Az akkumulátor 12%-on van – éppen elég ahhoz, hogy hívjak egy Ubert, és találjak egy közeli hotelt, ha kell. Már másodpercekre vagyok attól, hogy a falhoz vágjam a telefonom, amikor meghallom egy motor halk dorombolását, ami úgy hangzik, mintha egyenesen a pokolból mászott volna elő – egy mély, mennydörgő morgást, amitől többen is megfordulnak és bámulnak. Felemelem a fejem, épp időben ahhoz, hogy meglássak egy szörnyű fekete Ford Mustang Shelby GT500-at, ahogy megáll előttem. Az ablak letekeredik, és – Isten segíts – a férfi a volán mögött úgy néz ki, mint maga a bűn. Gyönyörű, de rossz értelemben. Veszélyes. Éles arcélű, sötét hajú, és tetőtől talpig feketébe öltözött, mintha gyújtogatni vagy gyilkolni készülne. A szeme végigmér tetőtől talpig, felbecsül. Ellenállok a kísértésnek, hogy elsimítsam az utazástól gyűrött ruháimat, vagy megigazítsam a hajam. – Sloane Mercer? – kérdezi. Pislogok. – Ki maga? – Azt hiszem, nevezhet engem a rossz testvérnek – válaszolja. – Mi? – Bocsánat a modortalanságomért – mondja, a hangja sima, mély és idegesítően szexi. – Knox Hartley vagyok. Finn testvére. Finn küldött, hogy sofőrködjek a szüleink házához.