Sophia szíve vad dobszóként zakatolt a mellkasában, miközben végigviharzott a Felix Enterprises elegáns, steril folyosóin. A megszokott iroda most idegennek tűnt – minden sarok ránehezedett, megfojtva az árulás emlékeivel. Cipője ritmikus kopogása a márványpadlón baljósan visszhangzott, minden lépést a félelem, a harag és a könyörtelen elszántság robbanékony elegye hajtott. Hetek óta kerülte ezt az elkerülhetetlen leszámolást, de a suttogások és pletykák már fülsiketítővé váltak. A saját apja, Ronald Felix készült megfosztani mindentől, amiért megdolgozott, és átadni a cég irányítását a mostohatestvérének, Oliviának. Már a gondolattól is forrt a vére. Ahogy közeledett Ronald nehéz mahagóni ajtajához, Margaret, a régóta ott dolgozó titkárnője felpattant az asztalától. "Kisasszony, nem rohanhat be csak úgy! Az apja éppen tárgyal, és –" "Most nincs időd, Margaret" – vágta oda Sophia, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna az idősebb nőre. Hangja éles volt, a figyelme lézerszerűen összpontosított. Habozás nélkül megragadta a réz kilincset, és olyan erővel lökte be az ajtót, hogy az a falhoz csapódott, megijesztve mindenkit bent. Ronald Felix felnézett az asztalától, szeme elsötétült lánya láttán. Őszülő halántékát tökéletesen hátrafésülte, és a drága, méretre szabott öltönye hibátlanul állt a széles vállán. Vele szemben Olivia ült, csiszolt vonásai elégedett vigyorba torzultak. A vigyor kiszélesedett, amikor észrevette Sophia kipirult arcát. "Sophia" – dorombolta Olivia, hangja hamis aggodalomtól csöpögött. "Tényleg illene kopogni." Ronald arckifejezése megkeményedett. "Minek ez a jelentősége?" – Hangja mély morgás volt, minden szava figyelmeztető lövésként hangzott. Sophia keze remegett, de a hangja nyugodt maradt, miközben figyelmen kívül hagyta Oliviát, és apjával nézett szembe. "Épp most hallottam, hogy el akar távolítani vezérigazgatói pozíciómból. Hogy átadja a pozíciómat neki." Az utolsó szót kiköpte, méreg csöpögött a hangjából, miközben a tekintete Oliviára siklott, akinek önelégült mosolya olyan éles volt, mint egy penge. Ronald szeme összeszűkült, és a levegő köztük megfeszült, sűrű, mint a vihar előtti csend. "Olivia, hagyj minket" – parancsolta, hangja úgy hasított a csendbe, mint egy kés. Olivia habozott, szórakozottsága elillant, amikor rájött, hogy a beszélgetés sötétebb fordulatot vesz. "De apa..." "Most!" – mordult Ronald, a szeme sosem hagyta el Sophia-t. Olivia megvető szemekkel felállt a helyéről. Ahogy elhaladt Sophia mellett, odahajolt, és a fülébe súgta: "Sok sikert, drágám. Szükséged lesz rá." Sophia orrcimpái kitágultak, miközben küzdött a válaszolás kényszere ellen, de visszatartotta magát. Most nem volt itt az ideje. Az ajtó halkan becsukódott Olivia mögött, apát és lányát olyan vastag csendben hagyva, hogy úgy tűnt, maguk a falak is visszatartják a lélegzetüket. "Mersz csak úgy berontani az irodámba? Mindaz után, amit tettél?" – mondta Ronald, lassan felállva a székéből. Tekintélyes alakja hosszú árnyékot vetett a szobában, hangja csalódottságtól és megvetéstől volt terhes. Sophia kihúzta magát, és nem volt hajlandó meghátrálni. "Mindaz után, amit tettem? Mi a helyzet azzal, amit te tettél, apa?" – Hangja dühtől remegett, érzelmei a szakadék szélén táncoltak. "Az elmúlt hat hónapban sikeresen irányítottam ezt a céget. Megkötöttem a történelmünk legnagyobb üzletét. És mégis azt tervezed, hogy átadod az egészet Oliviának? Ő soha az életében nem érdemelt ki semmit!" Ronald arckifejezése elsötétült, keze megragadta az asztala szélét. "Sikeresnek nevezed, amit tettél? Egy hiba – egy katasztrofális hiba – és egyedül bemocskoltad a Felix nevet. Megaláztál minket, Sophia. Engem aláztál meg." Sophia lélegzete elakadt a torkában. Tudta, hogy ez a konfrontáció brutális lesz, de az apja hangjában lévő méreg mégis mélyen beleivódott. "Százszorosan megfizettem ezért a hibáért" – mondta, hangja rekedt volt az érzelemtől. "Keményebben dolgoztam a háttérben, mint bárki más, hogy bepótoljam. Megmentettem ezt a céget a szakadék széléről a médiavihar után. És így hálálod meg? Azzal, hogy lecserélsz engem vele?" "Még mindig nem érted, ugye?" – Ronald hangja felemelkedett, hideg és könyörtelen volt. "Ez nem a munkamorálodról szól. Ez a család örökségéről szól. A Felix név a mi valutánk. A hírnevünk a mi hatalmunk, és te összetörted. Egy idegennel kaptak el az egyik New York-i legkívánatosabb agglegényével való esküvőd előestéjén. A sajtó tobzódott, és a részvényeink zuhantak. És most van merszed kérdőre vonni engem?" Sophia térde remegett, de nem volt hajlandó gyengeséget mutatni. A szégyen heve elöntötte az arcát. "Ez egy hiba volt!" – kiáltotta, hangja megtört. "Egy szörnyű, nyilvános hiba, de minden tőlem telhetőt megtettem, hogy helyrehozzam. Megérdemlem, hogy itt legyek. Megérdemlem, hogy én vezessek ezt a céget, nem Olivia!" Ronald gúnyosan felnevetett, ragadozóként körözve az asztala mögött. "Olivia tudja, hogyan kell játszani a játékot. Érti, mi kell ahhoz, hogy megőrizze ennek a családnak a becsületét. Veled ellentétben." Sophia szíve megsüllyedt. "Ez nem egy játék számomra, apa. Ez az életem. Ez minden, amiért megdolgoztam." – Hangja elcsuklott, apja hidegségének súlya úgy nehezedett rá, mint egy zúzó súly. "Nem látod?" Ronald megállt, az arca áthatolhatatlan maszkká vált. Egy pillanatra Sophia azt hitte, lát valamit a szemében – megbánást? Megértést? De ugyanolyan gyorsan eltűnt, ahogy megjelent. A következő szavai összetörtek minden reményt a megbékélésre. "Te teherré váltál" – mondta, a hangja olyan hideg volt, mint a jég. "Már nem vagy alkalmas arra, hogy vezesse ezt a céget, és nem engedem, hogy tovább romba döntsd ezt a családot." Sophia úgy húzódott hátra, mintha megütötték volna. "Nem teheted ezt" – suttogta, a hangja alig hallható. "Én már megtettem." – Ronald arca továbbra is szenvtelen maradt, miközben kimondta a végső csapást. "Azonnali hatállyal le kell mondanod. Add át az összes céges tulajdont, és hagyd el a helyszínt. Már nem vagy része ennek a családnak vagy ennek az üzletnek." A szoba forogni kezdett. Sophia érezte, hogy a levegő elhagyja a tüdejét, a világa összeomlik körülötte. "Mi?" – köhögte ki, a látása elhomályosult, miközben a könnyek csípték a szemét. "Nem fogom megismételni magam" – mondta Ronald, a hangja végleges, hajthatatlan volt. "Menj ki." Sophia teste remegett, egy zokogás karmolt a torkában. Olyan régóta harcolt – harcolt azért, hogy bizonyítson, hogy elnyerje az apja jóváhagyását. És most mindennek vége. Az apja mindent elrabolt tőle, nem hagyva neki mást, csak az árulás üres fájdalmát. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, képtelen volt megmozdulni, az elméje döbbenettel és hitetlenséggel forgott. De aztán lassan a zsibbadást felváltotta a harag – egy mély, égető düh, amely belülről emésztette. Olyan szorosan ökölbe szorította a kezét, hogy a bütykei kifehéredtek. "Még nincs vége, apa" – mondta összeszorított foggal, a hangja mély és veszélyes volt. "Lehet, hogy a farkasok közé dobtál, de visszakapaszkodom. És amikor megteszem, gondoskodom róla, hogy megbánd ezt." Ronald arckifejezése nem változott. Nem rezzent össze, nem pislogott. "Menj. Ki." Sophia sarkon fordult, és kiviharzott, a bosszú tüze meggyulladt a mellkasában, és minden lépéssel fényesebben égett. Ez nem a vég volt. Ez csak a kezdet volt.