A lüktető basszus Sophia csontjáig hatolt, ahogy a félhomályos klubban lavírozott, elméjét a pezsgő és a bizonytalanság köde borította. A neonfények vibrálása és a zsúfolt tánctérből áradó hőség egyszerre szakította el a valóságtól és emésztette fel teljesen. Nem lenne szabad itt lennie – pont ma, az esküvője előtti éjszakán –, de itt volt. A bárpultnál észrevette őt. A tekintete rászegeződött, amint belépett. Sötét szemek, éles állkapocs, tökéletesen szabott öltöny – úgy nézett ki, mint aki nem ide való, akárcsak ő maga. Mégis ott állt, whiskey-vel a kezében, a közömbösség aurája lengte körül, mint egy köpeny. – Még egy pezsgőt a menyasszonynak? – kérdezte, hangja áthatolt a zajon. Nem gúnyos volt a hangja, de valami megértés bujkált benne, mintha többet látna benne, mint amit mutatni akart. Sophia keze ösztönösen a jegygyűrűje felé siklott, emlékeztetve mindenre, aminek lennie kellett volna. – Honnan…? – Látszik rajtad. – Belekortyolt az italába, a szeme egy pillanatra sem hagyta el az övét. – Mintha valami nagynak a szélén állnál, és nem tudod, belevágj-e, vagy inkább elmenekülj. Szavai végigfutottak rajta, mint egy nyugtalanító visszhang a saját gondolataiból. Kinyitotta a száját, hogy tagadja, de az igazság az volt, hogy nem tudta. Ethan mindenben megfelelt a papíron – sikeres férfi, jóképű, stabil. Mégis valami üresnek tűnt az egészben, még most is. – Nem futamodom meg – mormolta, szinte magának, de ő meghallotta. – Akkor miért vagy itt? – Vonta fel a szemöldökét. – A menyegződ előtti éjszakán. Nem igazán tűnik úgy, mint akinek biztosak a döntései. Összeszorult a mellkasa. Nem volt joga ítélkezni felette, mégis igaza volt. A pezsgőbuborékok a véráramában súlytalanná tették, de törékennyé is, mint egy üveget, ami arra vár, hogy összetörjön. – Gabriel vagyok – mondta, további magyarázat nélkül. – Sophia. – Nem tudta, miért mondta ki, de miután a neve elhangzott, valahogy könnyebbnek, kevésbé terheltnek érezte magát. – Örülök, hogy megismerhetlek, Sophia. – A szája félmosolyra húzódott, ami nem érte el a szemét. – Azt hiszem, nem igazán vagyok abban a helyzetben, hogy ítélkezzek. Valószínűleg ugyanazért vagyok itt, mint te. – Nagyot ivott, a whiskey egy hajtásra eltűnt. – Milyen okból? – kérdezte Sophia, a bárpultnak támaszkodva, mintha az horgonyozhatná le. – Szívfájdalom. – A hangja halk volt, alig hallható a zene felett, de érezte a súlyt benne. – Rajtakaptam a három éve tartó barátnőmet egy másik férfival. Ma este. Sophia pislogott, a szavak jobban megérintették, mint várta. – Sajnálom… Megvonta a vállát, de a mozdulat merev, fájdalmas volt. – Ne sajnáld. Azt hiszem, csak vak voltam azzal kapcsolatban, ami előttem volt. – A tekintete a jegygyűrűjére siklott. – De akkor nem én vagyok az egyetlen, aki vak, ugye? A szoba enyhén imbolygott, a túl sok pezsgő és a kavargó érzelmek kombinációja miatt. Meg kellett volna sértődnie a célzásán, de ehelyett olyan volt, mintha egy ajtó nyílna meg, amelyen nem volt biztos, hogy át akar-e menni. – Táncolj velem – vágta ki, a szavak szabadon szöktek ki, mielőtt megállíthatta volna őket. Gabriel úgy nézett rá, mintha nem akarná elhinni, amit hallott. – Ez valószínűleg nem jó ötlet. – Talán – egyezett bele, bátrabban érezve magát a klub homályos fényei és a lágy zsongás alatt a vénáiban. – De talán pont erre van mindkettőnknek szüksége. Egy pillanatig habozott, majd lehúzta a maradék italát. – Rendben – mondta végül, a hangja rekedt, de nem barátságtalan volt. – Egy tánc. Kimentek a zsúfolt tánctérre, a zene lüktetett körülöttük, közelebb taszítva őket egymáshoz. Gabriel keze a derekára talált, megtámasztva őt, miközben ringatóztak. Sophia rátámaszkodott, a teste a ritmusra mozdult, az elméje boldogan zsibbadt, először a hónapokban. A világ súlya, a küszöbön álló házassága, minden elvárás és felelősség mintha lepergett volna róla. – Boldoggá tesz? – Gabriel hangja alig volt több, mint suttogás, a lehelete meleg volt a fülénél. A kérdés sűrű felhőként lógott közöttük. Ethan ésszerű volt. Könnyebbé, simábbá tette az életét, mint egy kirakós darab, ami oda illik, ahova kell. De boldoggá teszi? – Nem tudom – suttogta vissza, a beismerés egyszerre volt árulás és felszabadulás. Gabriel kissé hátrébb húzódott, az arcát fürkészve. – Tudnod kéne. Mielőtt válaszolhatott volna, a világ élesen megbillent. Az alkohol miatt minden forgott, és megtántorodott. Gabriel karjai megszorították. – Jól vagy? – kérdezte, őszinte aggodalommal a szemében. – Csak levegőre van szükségem – motyogta, próbálva összeszedni magát. A villogó fények és a hangos zene túl sok volt, elárasztotta az érzékeit. Gabriel nem habozott, az a kijárat felé vezette. Kint a hűvös éjszakai levegő megérintette a bőrét, de alig tisztította ki a ködöt a fejében. Megpróbált mély levegőt venni, de még az is túl nehéznek tűnt. – Valami baj van – motyogta, erősen rátámaszkodva. – Nem ittam ennyit… – Hadd hívjak egy taxit – mondta Gabriel, aggodalma nyilvánvaló volt a hangjában. De amikor a telefonjáért nyúlt, Sophia lábai felmondták a szolgálatot. Elkapta, mielőtt a földre esett volna, a mellkasához szorítva. – Nem mehetek haza – hadarta. – Nem láthatják… – Oké, oké. – Gabriel hangja nagyon távolról jött. – Van egy szállodai szobám a közelben. Ott pihenhetsz, amíg jobban nem leszel. A homályon keresztül Sophia érezte, hogy felemelik egy autóba. A város fényei elmosódtak az ablakon, ahogy a feje Gabriel vállára billent. Meg kellett volna ijednie, tudta távolról. Ehelyett biztonságban érezte magát ennek az idegennek a karjaiban, biztonságosabban, mint évek óta bármikor. A szállodai szoba luxuskategóriás volt, csupa krém és arany. Gabriel gyengéden lefektette az ágyra, azonnal hátralépve. – A kanapén alszom. Csak pihenj. – Maradj. – Sophia a kezéért nyúlt, a szoba forgott körülötte. – Kérlek. Nem akarok egyedül lenni ma este. Hosszú pillanatig habozott, a tekintete tele volt vívódással. – Sophia, nem kéne… De lehúzta egy csókra, a kényelem iránti vágya, a menekülés iránti vágya felülkerekedett a józan eszén. Gabriel ajkai először tétován érintették az övét, majd egyre növekvő intenzitással, mintha ő is fulladozna, és ő lenne a mentőöve.