– Ti ketten – motyogja Rafe, és odapillantok, hogy látom, az ujjai közé szorítja az orra tövét, pont úgy, mint apa. – Ebből akkora szarvihar lesz, hogy nekem kell majd elsimítanom. – De te vagy a legjobb a problémáink megoldásában! – mutat rá Jesse, nevetve. – Gyere már, unokatestvér – mondja, és megbökdösi Rafe karját. – Ez egy kaland. Két órával később egy kelet felé tartó vonat tehervagonjában vagyunk, a háborús front felé, ahol az Akadémia található. Megdöbbentően könnyű volt kicsempészni engem a palotából, miután megszabadultam az esküvői ruhámtól. Jesse adott nekem néhányat a bepakolt ruhái közül, és miután vagy egy tucatszor felhajtottam a nadrág szárát, és a derekát a ruhámról letépett szalaggal kötöttem meg… őszintén szólva, nem is állnak olyan rosszul a ruhák. – Oké – motyogja Rafe, hátradőlve a tehervagont megtöltő szénában, és grimaszol, miközben üzeneteket gépel a telefonján. – Anya és apa tudják. – Tudják? – kérdezem, nagyra nyílt szemekkel a meglepetéstől. – Úgy értem – mondja Rafe, rám pillantva –, nem mondtam nekik semmi konkrétumot arról, hogy hol vagyunk vagy hová megyünk, és anya teljesen ki van akadva, hogy életében először vagy kint a palotából őr nélkül. De… érti. És bíznak bennünk. Mindig elválaszthatatlanok voltunk. Igazából még azt sem fogtam fel, hogy lány vagyok – vagy hogy lánynak lenni mást jelent, mint fiúnak lenni –, amíg körülbelül nyolc éves nem lettem, és balettórára kellett mennem, miközben Rafe és Jesse harcművészetre mentek. Összetörtem, amikor rájöttem, hogy a különböző nemek azt jelentik, hogy különböző jövő vár ránk. De hát, hamar rájöttem, hogy hercegnőnek lenni saját felelősséggel jár. Bár szerettem Raféval és Jessével vadul szaladgálni, megtanultam szépnek, bájosnak és kedvesnek lenni, mert tudtam, hogy ezzel segítek anyának és apának. Ráadásul valahogy természetes is volt számomra. Rafe és Jesse titokban megtanítottak nekem mindent, amit a harci órákon tanultak, mert nem akarták, hogy kihagyva érezzem magam. De én anya apró ikertestvére vagyok – kicsi, hosszú rózsaarany hajjal és szív alakú arccal. Nem kézitusa van megírva nekem, mint Rafénak és Jessének, de az olyan dolgok, mint a balett, természetesen jönnek. És bár azt hittem, hogy alig várom, hogy hercegnőként teljesítsem a kötelességeimet, hogy feleségül menjek egy herceghez, hogy megmentsük a nemzetünket a háborútól? Őszintén szólva, nem hiszem, hogy a szívem valaha is olyan boldog volt, mint most, amikor elmenekülök ezektől a kötelességektől, és vonatra pattanok a két legjobb barátommal. Annyira izgatott vagyok, hogy alig kapok levegőt. Persze Rafe egy vizes rongyot dob az izgalmamra. – Oké – sóhajtja, és a hátizsákjába dobja a telefonját, miután befejezte a beszélgetést anyával és apával. – Mi a fenét fogunk kezdeni Ariellel, amikor odaérünk az Akadémiára? – Komolyan, miért nem visszük csak magunkkal? – kérdezi Jesse, átkarolva a térdét. – Mit? – kérdezi Rafe, ráncolva a homlokát. – Úgy érted, mint az Alfa Akadémiára? – Persze – mondja Jesse, rám pillantva. – Úgy értem, megígértétek az anyáinknak, hogy biztonságban tartjuk, nem? Ha szemmel kell tartanunk, mi könnyebb, mint mellette tartani? Tátott szájjal nézem Jesse tervének arcátlanságát. Egész életemben hallottam az Alfa Akadémiáról, és mindig is arról álmodoztam, hogy odajárok – de természetesen csak férfi diákokat fogadnak. És bár Rafe és Jesse biztosan a harcosi pályát választják, én arról ábrándoztam, hogy valami mást is tanulok, amit ott lehet tanulni – például kémkedést, vagy mesteri méregkészítővé válást. Még az a pletyka is járja, hogy harci mágiát is lehet tanulni, ha van hozzá affinitásod. De őszintén szólva – senki sem tudja igazán, mi folyik az Akadémián belül, minden szigorúan titkos és rejtélyekbe burkolózik. De valahányszor egy Alfa diplomás a palotába jött, hogy konzultáljon apával, vagy beszámoljon a nemzetünk számára elért csodálatos eredményeikről? Mindig volt bennük valami kisugárzás – mintha le tudnák győzni a világot. És a francba is, irigyeltem ezt. Mégis – az álmaim sosem jutottak messzire. Bár mindig is tudtuk, hogy Rafe és Jesse menni fognak, nekem más terveket kellett szőnöm. – Nos, én biztosan nem engedem ki a szemem elől – morogja Rafe, a hangja mélyül, már a puszta gondolattól is. A tekintetét áthelyezi, engem tanulmányozva. Kicsit sóhajtok, lehajtva a fejemet, tudva, hogy ez lehetetlen. – Nem mintha nem akarnám, hogy ott legyél, Ariel – sóhajt Rafe, bűntudatosan. – Csak nem egy biztonságos hely a lányoknak – A fejem felpattan, és kinyitom a számat, készen arra, hogy tiltakozzak, hogy én is tudok gondoskodni magamról, de a bátyám már integet a kezével, elutasítva az ötletet. – Több mint száz tesztoszteronnal teli Alfa férfi a húszas évei elején, Ariel – mondja Rafe, ráncolva a homlokát –, hónapok óta női figyelem nélkül. Élve fognak felfalni. Lesznek ott olyan srácok, mint Luca Grant – – Luca Grant ott lesz? – kérdezem, a szemeim elkerekednek, ahogy felpattan a fejem. Grant egy kisebb híresség – ő a nemzetünk junior nehézsúlyú ökölvívó bajnoka, valamint egy meglehetősen hírhedt nőcsábász. De nemrég vonult vissza az ökölvívástól, hogy a nemzeti büszkeség jeleként csatlakozzon a hadsereghez. A története bejárta a híreket. És az sem árt, hogy… eszméletlenül jól néz ki. Vannak ezek a gödröcskéi, amik… Nos. A gödröcskéi lényegtelenek. De fogalmam sem volt, hogy az Akadémiára megy, vagy hogy Rafe és Jesse osztályának tagja lesz. – Nem a legegyszerűbb, ha minden marad a régiben? – kérdezi Jesse, félbeszakítva a gondolataimat. – Ariel egyszerűen… velünk jön. – Nevetséges vagy – gúnyolódik Rafe, Jessére meredve, és kezd egy kicsit elveszíteni a türelmét. – Mit, csak besétálunk a jelöltkaszárnyába, tele egy csomó hormonális Alfával, mint "ó, helló, elhoztuk a húgunkat! Ne nyúljatok hozzá! Kezeket le róla!" – Nem – mondja Jesse, a szemei ragyognak és buzgók. – Nem sétálunk be a húgoddal – mondja, átveszi a hátizsákját, és zörög benne, előhúzva egy szürke terepmintás járőrsapkát, ami minden Akadémia jelöltnek kötelező. A fejemre pottyantja. – A bátyáddal sétálunk be. – Mit?! – zihálja Rafe, megdöbbenve. – Nem, működni fog! – mondja Jesse, most már vigyorogva, miközben mellém húzódik, és elkezdi betűri a rózsaarany hajamat a sapka alá. Én is visszavigyorgok rá, rájövök, hová tart ez. – Rafe – mondja Jesse, a bátyámhoz fordulva széles mosollyal –, ismerd meg Ari-t. Ari Sinclairt. Rafe szája tátva marad, ahogy nevetek, majd átrendezem az arcomat, megpróbálok keménynek tűnni, és a legjobb férfihangot utánozni. – Ó, istenem – nyög Rafe, hagyva, hogy visszahulljon a szénának a hívogató puhaságába. – Nem, semmi esetre sem – ez sosem fog működni – – De igen, fog! – ragaszkodom hozzá, most már izgatottan. – Működni fog, meg tudom csinálni! Én Ari vagyok! – Nem, nem vagy – motyogja Rafe, a hangja még tompábbá válik a kezektől, amik még mindig az arcára vannak szorítva. – Ariel vagy – balettozol, virágokat rendezel, és szeretsz ülésrendet készíteni – – Már nem – mondom, megfordulva és Jessére vigyorogva, aki buzgón bólint rám. – Most Ari vagyok. És fiú vagyok.