– Ideje a rangsornak – morogja a Kapitány, undorodva körbenézve rajtunk. – Azért vagytok szürke jelölt-egyenruhában, mert még nem érdemeltétek ki az Akadémia feketéjét. A jelöltek alsó húsz százaléka kiesik a második hét végén. Javaslom, vegyétek ezt komolyan. A Kapitány végigmér minket, szemei hidegek. – A mai próba – ugatja –, azt méri fel, ami nélkül nem élhetitek túl az Akadémiát: a fizikai erőt. Rafe Sinclair! Kenny Dextrin! Ti jöttök – az első vér győz! Az Akadémia arról híres, hogy a legmodernebb módszereket és technológiákat tanítja a diákjainak – de az első rangsort egy ökölharc dönti el!? A meccs döbbenetesen gyorsan véget ér. Rafe harminc másodpercen belül leüti Kennyt, és felrepeszti az orrát. Amikor Luca Grant nevét szólítják, kicsit elmosolyodom. Luca körbetáncolja az ellenfelét, és egy ideig ugratja, mielőtt egy gyors felütéssel leterítené a másik fiút. Beharaptam az ajkam, csodálva a technikáját – és a széles, izmos vállait –, amikor a legnagyobb rémületemre meghallom a saját nevemet. Vagy legalábbis a színlelt nevemet. – Ari Clark! Robert Brown! Egyszerűen leesik az állam, mert – istenem, mekkora idióta vagyok – amióta itt állok és nézem, sosem gondoltam bele, hogy ezt nekem is meg kell majd csinálnom! Felnyögök, amikor rájövök, hogy belecsúsztam a Hercegnő identitásomba – megszoktam, hogy a pálya szélén állok, és nézem, ahogy Rafe és Jesse harcol – – Rajta, Clark! – pattan fel a Szerzsánt, amikor látja, hogy nem léptem előre. Rafe, aki mellettem áll, felsóhajt, és a hátamra teszi a kezét, meglökve előre. Döbbenten nézek vissza rá, de ő csak megvonja a vállát, a szeme egyértelműen azt mondja: te akartál csatlakozni az Akadémiához, kölyök. Kétségbeesetten Robert felé fordulok, aki már harci pozícióba állt. Ahogy felemeli az öklét, és végre felfogom, hogy tényleg meg kellene ütnöm, a körülöttünk lévő jelöltek elkezdnek kiabálni és fütyülni. – Gyere már! – kiabálja Robert, sürgetve, hogy induljak. – Csináljuk! De én csak ott állok, sokkos állapotban. Valaki hangosan nevetni kezd, majd felüvölti: – A rákocska fél! Mások is nevetni kezdenek, majd felveszik a ritmust: – Rákocska! Rákocska! Rákocska! Ez valahogy ösztönöz engem – és végre ráveszi a farkasomat, hogy figyeljen valamire azon kívül, ami ma délután történt – két fiú – két illat – Öld meg őt, morogja, előre lopakodva bennem. Mutasd meg nekik… És így elkezdek előrelépni, ajkaim felgöndörödnek, felemelem az öklöm, ahogy Rafe és Jesse tanítottak, gyorsan közeledve a másik fiúhoz – Minden elsötétül. --- Amikor kinyitom a szemem, Jesse bámul rám, ismét a priccs széléről kukucskálva. – Szia, Rákocska – mondja, vigyorogva rám, de nem nélkülözve az együttérzést. – Hogy érzed magad? Jól elkapott. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de azonnal lángoló fájdalom hasít az egész arcomba. – Össze… – mondom, a hangom el van dugulva a szerencsétlen, sérült orrom miatt, amit óvatosan megérintek –, Össze tört? Jesse szán egy pillanatot arra, hogy a hüvelykujjával megnyomja az orromat, kísérletezve tologatja, ami pokolian fáj. Zihálok és elhúzom a számat, de ő megrázza a fejét. – Nem, unokatestvér, pár nap múlva rendben leszel. De lesz egy pokoli monoklid. Nos, ráadásul semmit sem érzek az orrommal, ami teljesen el van rontva, ugye? Szóval, fogalmam sincs, melyik fiú az… Istenem, még a szót sem tudom kimondani magamban. Pár! – szállítja a farkasom örömtelien, táncolva bennem, figyelmen kívül hagyva a fájdalmamat. – A párjaid! Mindketten! Kelj fel most, válts át belém! Érzem az illatukat! Meg tudom csinálni! Szeretném megcsinálni! Összeráncolom a szemöldököm, figyelmen kívül hagyom, és újra becsukom a szemem, azt kívánva, bárcsak még mindig eszméletlen lennék. Pár perccel később azonban a pihenésemet megzavarja valami, ami a párnámra esik, amitől felugrom. Felnyögök, kinyitom a szemem, majd összevonom a szemöldököm, amikor meglátok egy celofánba csomagolt szendvicset és egy vizespalackot mellettem, egy fájdalomcsillapító csomaggal együtt. – Jól vagy, kölyök? – kérdezi halkan Rafe, és egy kicsit megugrom, amikor meglátom, hogy ott áll, ahol Jesse volt, és közelről néz engem. – Nem, haldoklom – sóhajtok drámaian, visszazuhanva a párnámra. – Ez megszegi a megállapodást – mondja, könnyedén meglökve a vállam. – Ha meghalsz, anya megöl engem – akkor apának már csak Markie és Juniper marad, a két legrosszabb gyereke. Tudod, hogy ezt nem tehetjük meg velük. Elmosolyodom, nevetek egy kicsit, de aztán összerezzenek, amikor a nevetés fáj. – Hé – mondom, hirtelen emlékezve arra, hogy lemaradtam a nagy eseményről. – Te nyertél? Rafe csak lazán megvonja a vállát, de Jesse mögé ugrik. – Persze, hogy nyert! – mondja Jesse, büszkén átkarolva Rafe vállát. – Látnod kellett volna, milyen vadállatot kellett kiütnie, Ari – folytatja, tágra nyílt és izgatott szemekkel. – Drámai vagy – motyogja Rafe, lerázva Jesset, még akkor is, ha nem tudja megakadályozni, hogy a szája sarka felhúzódjon. – Nem komolyan – mondja Jesse, felém hajolva. – Nagyobb volt, mint Rafe, talán – vagy legalábbis olyan nagy –, és teljesen brutális. Látszott rajta, hogy sosem volt formális képzésben része, de csak úgy ment a harcba, mint egy átkozott őrült – – Tényleg? – kérdezem kíváncsian, kicsit felülve. – Melyik volt az? – Az a nagy szikladarab ott – motyogja Jesse, a szoba túloldalára mutatva. Azonnal meglátom – ki ne látná? Komolyan óriási – még az apámmal is vetekszik a méretével. Görnyedten ül a priccsén, a matracára néz, karjai könnyedén a térdén pihennek, teljesen rezignált, de láthatóan csalódott, hogy második lett. Sötét haja az arcába lóg, mintha nem is venné a fáradságot, hogy eltolja. – Te győzted le őt? – kérdezem, döbbent szemekkel bátyámra nézve. – Ne légy olyan meglepett – pattan fel Rafe, szemöldökét ráncolva, megsértődve. Nevetek egy kicsit, és odahajolok, hogy meglökjem a vállát. – Igazad van – mondom túlzottan lányos hangon, mint egy őrült pomponlány, ugratva őt. – Senki sem győzheti le Rafe Sinclairt! Jesse velem nevet, nézi, ahogy Rafe elvörösödik, miközben összevonja a szemöldökét. – Egyél – motyogja Rafe, miközben leugrik az ágyról –, és vedd be a fájdalomcsillapítót. – Aztán habozik, a válla fölött visszanéz, és odahajol, hogy súgjon. – Van néhány zárt zuhanyzófülke, de… nem hiszem, hogy mostanában be kellene menned oda. Rendben? – Majd reggel megteszem – mondom ásítva, kinyúlva, hogy megragadjam a hideg vizespalackot, és az arcomhoz szorítsam, nyögve egy kicsit a azonnali megkönnyebbüléstől. – Felkelek 3-kor, mielőtt bárki más. – Oké. Ébresz fel engem is. Veled megyek. – Nem – mondom, megrázva a fejem. – Aludnod kell. Minden rendben lesz. – Csak ébressz fel – morogja a bátyám. Bólintok, hogy megnyugtassam, és hátra dőlök a párnámnak nyögve. Rendben, morogja a farkasom, ahogy elalszom, elégedetlenül. De holnap megtaláljuk őket! Sajnos, ahogy a sors akarta, a holnap túl sokáig tart.