Rafe egy kis fintorral néz rám, lassan kiveszi a borítékot a dobozból, és a hátsó zsebébe csúsztatja későbbre, nem akarja, hogy nézzem. – Nem, olvasd el! – mondom, hadonászva a kezemmel, és keményen dolgozom, hogy a csalódottságomat lenyomjam a gyomrom mélyére. Mert, mármint, tudom, hogy ha anya tudta volna, hogy itt vagyok, soha nem hagyott volna ki – valószínűleg a leghosszabb levelet írta volna