A zene szétrobbantja a klubot, és be kell vallanom, kezdem igazán jól érezni magam. Janeen még fel is öltöztetett ma estére, ami általában zavarba ejtett volna, de hagytam, hogy ő irányítson. Amit ő "ruhának" nevez, az inkább egy ezüstszínű anyagdarab, ami elöl lefut a testemen, majd mélyen a csípőm köré tekeredik. A vállaimnál ezüst zsinórok pókhálója fogja össze. A hosszú vörös hajamat is hullámokba göndörítette, árnyékos sminket és telt vörös ajkakat festett. Ahogy a klub tükrös falai között nézem magam, azt érzem... nos, pirulva vallom be, de rohadt szexinek érzem magam. Janeen ekkor lehuppan mellém, nevetve integet búcsút a férfinak, akivel eddig beszélgetett. Felém fordul, a szeme valahogy üveges. – Szórakozol, bébi Fay? – kérdezi, széles, hívogató mosollyal az arcán. Nem tudok nem visszamosolyogni. – Igen – mondom, és felnevetek. De ekkor Janeen megmerevedik mellettem. A VIP-részleg túloldalán egy férfi áll, karba tett kézzel, és minket bámul. Ahogy nézem, elindul felénk. Janeen hirtelen felugrik, kitárja a karjait, hogy megölelje ezt a nagy, kövér krumpliszákot. Kicsit elhúzom a számat – úgy néz ki, mintha jó ideje nem látott volna zuhanyt. – Dean! – mondja, és hallom, hogy a hangja hamisan cseng. – Hogy vagy, te gyönyörűség? – Janeen – mondja a férfi, és eltolja magától. – Beszélnünk kell. – Ismered a húgomat, Fayt? – kérdezi Janeen, és egy széles mosollyal felém mutat. – Fay, ő itt Mike Dean, egy régi barát. Ő a klub igazgatója. Dean szeme végigpásztáz rajtam, megállapítva, hogy a combom mekkora részét is hagyja szabadon ez a kis ruha. Kényelmetlenül érzem magam, és ökölbe szorított kézzel próbálom lejjebb húzni. – Öhm, szia – mondom tétován. Dean megragadja Janeen karját. – Gyere – mondja. – Hátul megbeszéljük. – Oké – motyogja Janeen hirtelen komolyan. Lehajol, hogy a fülembe súgjon. – Csak munka, ne aggódj. Halványan elmosolyodom, és bólintok. Ezzel Janeen követi Deant a hátsó helyiségekbe. Hosszú ideig nem jönnek vissza. Nyugtalanul végigsimítom a kezem a melltartóm merevítőjén, kitapintva az apró, rejtett rugós kést. Az egyetlen dolog, amit anyám a végrendeletében rám hagyott. Ma este betettem a melltartómba, csak a biztonság kedvéért. Nem igazán tudom, hogyan kell használni, de megnyugtat, hogy ott van. Még fél óra telik el, és kinyílik az ajtó. Dean jön ki rajta, de a gyomrom görcsbe rándul. Hol van a nővérem? Dean szeme megakad rajtam, ahogy a klub felé indul. Látom, hogy a szájával formálja a "szar" szót, majd felém veszi az irányt. – Janeen húga, ugye? – Igen? – Rosszul lett – mondja. – Hányingere van, és egy kicsit zöld is az arca – mutat a saját nyakára. Felállok, és a személyzeti bejárat felé fordulok, azzal a szándékkal, hogy megkeressem a nővéremet, de Dean megállít. – Ne, figyelj – mondja –, nem akarja, hogy így lásd. Gyere velem, elviszlek egy helyre, ahol kényelmesebben várhatsz. – Megragadja a karomat, és húz maga után. Összezavarodva és aggódva botladozom utána, miközben gyorsan átvezet a klubon egy fekete ajtóhoz, és kinyitja. Bent alig van fény – egy sötét szoba, a mennyezeten tükrökkel, és a padlóból apró fénypontok szűrődnek fel. Széles bársonypad fut körbe a szobában, előtte kis fekete koktélasztalok sorakoznak. Pislogok, próbálom megszokni a sötétséget, miközben Dean leültet egy kis asztalhoz az ajtó közelében. – Várj itt egy kicsit – mondja Dean, és a fejem fölött néz valahova. – Valaki hoz neked egy italt. A húgod hamarosan jobban lesz. – Azzal elmegy. Valaki valóban hoz egy italt, és iszom belőle egy kortyot, de aztán, rájőve, hogy talán valami van benne, eltolom magamtól. Ahogy a szemem hozzászokik a sötéthez, körülnézek a szobában, és rájövök, hogy nem vagyok egyedül. Testek, többnyire párokban, vonaglanak egymás mellett a fekete bársonypadokon. Néhányan táncolnak, de mások... nos, az a lány éppen térdre ereszkedik. Elkerekedik a szemem, amikor rájövök, mit csinál. Elpirulva felugrok, és az ajtó felé indulok. De ahogy odaérek, Dean újra belép rajta. – Hé, hé, hé! – mondja, és feltartja a kezét, hogy megállítson. Összezsugorodok előtte. – Hova mész, kincsem? – kérdezi, miközben fel-alá simogatja a karomat. Ösztönösen elrántom a karom. Dean egyre közelebb jön, de minden lépésére én egyet hátrálok. Hamarosan érzem, hogy nekiütközöm egy asztalnak a hátam mögött. Nekem préselődik. Nincs hova menekülni. – Jobban teszed, ha jó kislány leszel – suttogja Dean, a forró lehelete az arcomon. – Különben a nővéred fog fizetni. Sok pénzzel tartozik nekem. Ma este ledolgozol egy kicsit belőle. Halálra rémülök, és egy halk nyögés szökik ki a számon. – Megbocsásson? – szól egy hang Dean mögül. – Ő az én pszichoterapeutám, akit éppen zaklat. Érzem, ahogy Dean súlya leválik rólam, ahogy a hang irányába fordul. A háta mögé nézek, és döbbenten felismerem, ki az. Nem lehet... De ott áll mögötte a Maffia Király, kezeit lazán a zsebébe süllyesztve. – Épp befejeztük volna a terápiát – mondja Lippert. – Szóval nem bánná, ha lelépne róla? – Értettem, főnök – mondja Dean, és felemeli a kezét. – Nem tudtam. Lippert az állával int neki, hogy tűnjön el. Dean egy gyűlölködő pillantást vet rám, miközben távozik. Lippert előrelép egyet, és az ujjaival megragadja az államat, hogy felé fordítsa az arcomat. – Helló, Fay Thompson – mondja, és elvigyorodik. – Hiányoztam? Rábámulok, minden gondolatom lefagy. Egy részem – a józanabbik – tudja, hogy sikoltanom és el kellene futnom. De a helyemre vagyok gyökerezve, mint egy egér, amelyet a kobra megbabonázott. – Nos, doki – dorombolja. – El kell játszanunk egy kis színjátékot, Dean kedvéért. Ha most elengedlek, valószínűleg elvágja a torkodat a megaláztatásért, amit okoztál neki. A bár felé pillantok, és látom, hogy Dean nagy kortyokban iszik valami barna italt, és minket bámul. Elakad a lélegzetem, ahogy úrrá lesz rajtam a pánik, miközben Lippert egyre közelebb lép. Csapdába estem – az előttem álló király és a bárpultnál álló vadember között. Ki akarok szabadulni, de tudom, hogy nem tehetem. – Csak egy kis színjáték, Fay – mondja. – Tegyük meggyőzőbbé? A kezét a vállamon lévő, pókhálószerű pánt alá csúsztatja, ami a ruhámat tartja. Lassan az ujjára csavarja, és a bőrömhöz feszíti az anyagot. Aztán megrántja, és elszakítja. A ruhám bal oldala lecsúszik, felfedve az alatta lévő ezüst pánt nélküli melltartómat. – Tudod, doki – suttogja, és a mellemre mered. – Már az első nap akartam ezt, amikor találkoztunk. Ahogy hallgatom, tudom, hogy már nem csak a félelem futkározik az ereimben. Valami az arcában, a vágy, amit látok, arra késztet, hogy többet akarjak belőle. Hogy jobban akarjon engem. Istenem – mi van velem? Ennek a veszélyes férfinak a láttán – ennek a bűnözőnek –, aki éhesen néz rám, forróságot érzek a lábaim között, érzem, hogy nedves leszek. Mozdulatlanul állok, hagyom, hogy bámuljon, akarom, hogy... Tágra nyílik a szemem, ahogy rádöbbenek a gondolataim irányára. Azt akarom, hogy mit? Hogy megerőszakoljon, itt, a sztriptízbárban? Komolyan így akarom elveszíteni a szüzességem?! Szívszorítóan gondolok erre, és ismét félelem és pánik tölt el. A kezem a mellkasomhoz repül, a melltartóm alá nyúlva megragadom anyám rugós kését. Lerántom az oldalamhoz, a kezem remeg, ahogy kinyitom. Aztán összeszedem minden bátorságomat, olyan hangosan sikítok, amennyire csak tudok, és felemelem a kezem, a pengét egyenesen Lippert nyakának oldalára célozva.