Kábultan tántorgok, félig ébren, félig álomban... Egy nyögés üti meg a fülem – vajon én adtam ki? Homlokráncolva nyitom ki a szemem. Hol a kocsi? Visszahunyom a szemem a szoba meleg, sárga fényében. Ébredni akarok, de érzem, ahogy az álom visszahúz... Szúrás az ujjamon – összerezzenek, elhúzva a karomat fogó kezeket – – Minden rendben – nyugtat egy lágy női hang. – Kész is vagyunk… Majd egy férfihang – a félelem taszít ki a sötétségből. Ismerem ezt a hangot. „…a laborba vele, azonnali feldolgozást kérek. Hasonlítsák össze a vérvonallal…” Megrázom a fejem, nyögök. Pislogva nézek körül a finoman berendezett szobában. Nem ismerem ezt a helyet. Feltápászkodom, és egy heverőn ülök, lábaimat magam alá húzva. Észreveszem, hogy még mindig a klubruhám van rajtam, de valaki egy férfi fehér ingét gombolta rám. Ahogy a kezemre támaszkodom, fájdalmat érzek az ujjamon. Lenézek, és egy sebtapaszt látok rajta. Mi…?! Hirtelen egy homályos emlék villan be – egy nő vért vesz tőlem, Lippert pedig azt mondja nekik, hogy vigyék valami laborba – Pánik fog el – biztosan Lippert birtokán vagyok valahol. Megmarkolom a kanapé huzatát, és menekülési útvonalat keresek. Vannak ablakok, de a fák koronájára néznek – tehát legalább a második emeleten vagyunk… Borzalmas képek kavarognak a fejemben – mi a francot akar Lippert a véremmel? El akarja adni? Esetleg arra kell neki a minta, hogy a feketepiaci haverjai megtudják a vércsoportomat, és jobban rálicitálhassanak a szerveimre?! Kezem kétségbeesetten a hajam után kap, belegabalyodik. Az ajtót bámulom. Talán ha egyszerűen elfutok… Az ajtó hirtelen kinyílik, és én visszatartom a lélegzetem. Kent Lippert áll az ajtóban, és engem vizslat, miközben én őt bámulom. Tudom, mit lát – egy vad, rémült lényt, aki bármelyik pillanatban támadásra kész. De nem nevet rajtam, és nem is ijesztget tovább. Hosszú másodpercek után egyszerűen becsukja maga mögött az ajtót, és felém indul. A lélegzetem egyre szaporább, ahogy közeledik, ahogy a zsebébe nyúl, és elővesz – istenem – egy kést – Összerezzenve húzódom hátra, ő pedig sóhajt egyet, de továbbra is nyújtja a kezét. – Ez a te késed, Fay. Csak visszaadom, ami a tiéd. Megmerevedek, tekintetem az arcán és a kezében lévő kés között cikázik. Anyám kése. Előrevetődöm, hogy kikapjam a kezéből, de ő elrántja, és a másik kezével feltartóztat. A keze a mellkasomon landol, és egy apró lökettel visszazökkent a heverőre. – Nyugi, Fay – mondja, hangjában ott a parancsnokló erő. – Vissza fogod kapni. Először csak szeretnék feltenni pár kérdést. Teljesen kiakadva meredek rá. – És ha nem válaszolsz a kérdéseimre, Fay Thompson – mondja, közelebb hajolva, és fölém tornyosulva, hangja alig több, mint suttogás. – Lehúzom ezt a kést a vécén, és soha többé nem látod. Összeszorítom az állkapcsom, és bólintok, szemem anyám késére szegezve, kétségbeesetten vissza akarom kapni. – Honnan szerezted ezt a kést, Fay Thompson? – kérdezi, kiegyenesedve, és a kést a zsebébe csúsztatja. – Anyámtól – mondom halkan, és egy kóbor hajtincset csavarok a mutatóujjam köré. Miért hangsúlyozza ennyire a vezetéknevemet? – Ő adta nekem. Lassan bólint, gondolkodva. – Mikor adta neked? – A végrendeletében – válaszolom. – Apám mondta, hogy mindig tartsam magamnál, hogy emlékezzek rá, és védelemként. Lippert kíváncsian oldalra billenti a fejét. – És pontosan ki az apád? Felvonom a szemöldököm, és rámeredek. Miért érdekli őt az apám, az anyám helyett? – Semmi közöd hozzá – vágok vissza. – Ő egy jó ember – nem árthatsz neki… – Fay – mondja, és enyhe kegyetlenséggel rám mosolyog. – Ebben a városban azt bántok, akit akarok. Azt hiszed, húzod az időt azzal, hogy nem árulod el a nevét, de minden egyes másodpercnyi habozás újabb percnyi fájdalmat jelent. Neked. Vagy neki. Vagy a húgodnak. A fenyegetéstől elkerekedik a szemem. Önelégült mosollyal néz rám, mint egy macska, ami sarokba szorította a zsákmányát. – A neveket, Fay. – David és Janeen Thompson – motyogom, nem tudva, mit tegyek. – Kérlek – könyörgöm most. – Kérlek, ne bántsd őket. Ők jó emberek – semmi közük ehhez… Bármihez is. De egyáltalán mi ez az egész? Miért vagyok itt? Újra bólint, és előveszi a kezét a zsebéből, felém nyújtva a pengét. Kitépem a kezéből. Aztán megfordul, hogy kimenjen a szobából. Kétségbeesetten kijátszom az aduászomat. – Kérlek! – kiáltok utána. – Kérlek, ne bántsd őket! Daniel nem akarná, hogy ezt tedd! Megáll az ajtóban, egy pillanatra megmerevedik. Aztán lassan megfordul. – Daniel? – kérdezi, és szeme összeszűkülve rám szegeződik. Hevesen bólintok. – Daniel, a fiad? Ő… – megharapom a szám, hirtelen zavarba jövök. – Ő a barátom. Kent ekkor felnevet – egy őszinte, megdöbbent nevetés. Végigsimít az arcán, megrázza a fejét. – A fiam, Daniel a barátod – mondja, megismételve a szavaimat, és hitetlenkedve felnéz a mennyezetre. Újra bólintok, és belevájom a fogam az alsó ajkamba, elnyomva egy apró, ártatlan hazugságot – hiszen már nem a barátom. De kétségbeesetten remélem, hogy ez beválik. – Hát nem… véletlen egybeesés – mondja. Kent egy pillanatig mozdulatlan, majd átvág a szobán, vissza hozzám. Amikor a heverőhöz ér, megragad a könyökömnél, feltép, és megráz, hogy figyeljek a szavaira. – Fay, te kis bolond, nem tudod, ki vagy? – A hangja dühös, mintha csalódott lenne a tudatlanságom miatt. – Én… én… – az arcomra zavarodottság ül ki – hát nem mondtam meg neki, hogy ki vagyok? – – Ki vagy, Fay. Soha nem tettél fel kérdéseket az anyádról? A biológiai apádról? – Megint megrázza a karomat, mintha fel akarná ébreszteni az emlékeimet. A szám döbbenten tátva marad. Honnan tudja, hogy David nem a vér szerinti apám? Kent most egészen közel áll hozzám, és az arcomba bámul. Érzem, ahogy az alsó ajkam áruló módon remegni kezd, és a számba húzom, kétségbeesetten el akarom rejteni a gyengeségemet. Kent tekintete a számra siklik, ahogy ezt teszem, és figyeli a mozdulatomat. Lassan kifújja a levegőt, és egy pillanatra közelebb húz magához. De aztán elenged. – Fay, az apád titkokat hallgatott el előled. A nő, akié ez a kés volt, Victoria O’Leary, Lorenzo Alden szeretője volt. – Végigmér, elengedi a könyökömet, és keresztbe fonja a karját. – Csináltunk egy DNS-tesztet egy védett mintával, körülbelül egy órája. A te neved nem Thompson, hanem Alden. Fay Alden. És az apád már régóta keres téged. Érzem, ahogy visszahuppanok a heverőre, és a lélegzetem is elszáll. Kábultan bámulok magam elé. Soha – soha nem gondolkodtam a biológiai apám kilétén, soha nem éreztem késztetést vagy vágyat erre. Volt egy kép, amin csecsemőként az anyámmal állok egy idegen férfi mellett, de sosem voltam igazán kíváncsi… De vajon lehetséges…? Az emlékeimben anyám egy ragyogó, nevető nő, akinek a haja olyan vörös, mint az enyém – hogyan tehette…? Az anyám? Egy maffiaszerető? Én, egy don lánya? Hirtelen egy papírfecni kerül az arcom elé. Remegő kézzel veszem el Kenttől, és látom a megerősítést. Az A páciens vérmintája biológiailag megegyezik a B páciens apaságával, akit Lorenzo Aldenként azonosítottak. – Ez… ez az én vérem? – suttogom, és felnézek Kentre. Komolyan bólint. – Szerencsés vagy, Fay, hogy megtaláltalak – mondja, és ismét keresztbe fonja a karját. Kicsit magamhoz térek a szavaira, és dühösen nézek rá. Elég szerencsés, hogy egy sztriptízbárban zaklatnak, valaki a vállára kap, és elrabolnak? Látja az arckifejezésemben rejlő iróniát, és a szája sarka alig észrevehetően felgörbül. – Ez értékes információ, Fay – folytatja Kent. – Ha Dean jött volna rá, váltságdíjként elküldené a DNS-ed darabjait – talán egy ujjadat is – Aldennek. De Alden a szövetségesem – hamarosan újra találkozhatsz az apáddal. Egyben. Összegyűröm a kezemben a papírt, és a földre dobom. – A DNS nem tesz apává – nem akarok „újra találkozni” egy idegennel – felállok, és megpróbálok kijutni, de Kent elállja az utamat. – Most az én világomban vagy, Fay – mondja. – És ebben a világban a DNS-ed mindennél többet jelent, a család mindennél többet jelent. És nekem? Ez személyes ügy. Felnézek rá, elterelve a figyelmemet a kijutási kísérletemről. – Hogy a fenébe lehet ez személyes neked? Az én DNS-em nem egyezik a tiéddel, hála istennek. Megpróbálok elmenni mellette, de kinyújtja a karját, hogy megállítson, és a mellkasához húz, hogy ne tudjak tovább menni. Aztán a hajamba markol, hátrahajtja a fejem, és arra kényszerít, hogy felnézzek rá. – Mert azon a napon, amikor megszületett, Alden lányát az elsőszülött fiamnak ígérték. Úgy tűnik, nem véletlen, hogy a sors Danielhez vezetett – mondja, és szeme végigpásztázza a döbbent arcomat. – Pár hónap múlva feleségül fogsz menni hozzá.