Habozom, leülök a székembe a férfival szemben, és érzem, ahogy a farkas kiszemelt áldozata vagyok. Szinte látom magam előtt, ahogy átugorja az asztalt, és egyetlen falatként elnyel. Daniel apja Kent Lippert, a városunk maffia királya. Ezért van testőre, ezért úszik a pénzben. Elbillentem a fejem, Lippertet figyelem, és rájövök, hogy Daniel talán ezért is titkolja a másságát. A maffia köztudottan konzervatív, a család pedig szent. Egy meleg fiút sosem fogadnának el, főleg, ha egyke... Istenem, tényleg csak egy alibinek kellek neki... Szegény Daniel, mindent el kell rejtenie, ami fontos neki... Hirtelen észreveszem, hogy a férfi halványan mosolyog, a szeme végigmér, miközben én szarvas módjára meredek rá. Összeszorítom az állkapcsom, emlékeztetem magam, hogy ő a főgonosz. – Nos – mondom, és idegesen a papírjaimhoz fordulok. Ezt már ezerszer csináltad, Fay! Ezt álmodból felkeltve is tudnod kell! – Kérem, mondja meg a nevét és a születési helyét. – Úgy vélem – mondja Lippert lassan –, ön tökéletesen tisztában van a múltammal. Hátradől, és alaposan szemügyre vesz. Felpillantok, és mérgesen nézek rá – milyen pökhendi. De sajnos igaza van. Ebben a városban mindenki tudja ezeket az információkat. Gyorsan kitöltöm a nyomtatványt. Rápillantok, és megint megdöbbent a Danielhez való hasonlósága. Főleg a profiljuk egyezik szinte teljesen – de míg Daniel kedves és finom lelkű, addig Kent arcán kegyetlen, halálos vonások látszanak. Elkapom a tekintetem, érzem, ahogy végigfut rajtam a hideg, mintha Kent ujjai táncoltak volna a gerincemen... Gyorsan elhessegetem a gondolatot, és a munkámra koncentrálok. – A kérdések, amiket ma felteszek, személyes és pszichológiai jellegűek lesznek – mondom a kötelező szöveget. – Az állam elvárja, hogy az értékelés részeként minden kérdésre teljes körűen és őszintén válaszoljon. Érthető? Nem válaszol, ezért felnézek rá, reflexszerűen, mint egy nem reagáló betegre. Gúnyosan mosolyog, egy pillanatra sem rebben a szeme. – Kislány – mondja, lassan előrehajolva, a térdére támasztva a könyökét –, mi ad neked jogot arra, hogy bármit is kérdezz a múltamról és a gondolataimról? Egyenesen ülök a székemben, zavarba ejt ez a kérdés. – Az állam bízott meg a vizsgálatok elvégzésével... – Van diplomád? – vág a szavamba. – Valami... képesítés? – Az utolsó szóban gúny rejtőzik. Összehúzom a szemöldököm, lenyúlok a táskámba, és előveszem az államilag hitelesített papírokat, amik igazolják a jogosultságom. – Tessék – mondom, visszavágva a pillantását. – Ha ennyire kíváncsi. – Átnyúlok az asztalon, hogy átadjam neki. Épp egy pillanattal azelőtt, hogy megragadná a csuklóm, rájövök, mekkora hibát követtem el. Elkapja a kezem, a sajátjába zárja, és az asztalhoz húz. Nem fáj igazán, de meglepetten elejtem a papírokat, felzihálok, és rémülten nézek rá, ahogy az arcához emeli a kezem, majd... Ó, istenem... Lassan, élvezettel végighúzza az orrát a csuklóm elefántcsont bőrén. – Kamilla, levendula – mormolja, lehunyva a szemét, átadva magát az illatomnak. – Milyen friss és tiszta – mondja. Aztán kinyitja a szemét, és a döbbent arcomba bámul, látni akarja a reakciómat, mikor kimondja: – Te szűz vagy, ugye? Megremeg az ajkam a döbbenettől, a félelemtől. A szeme felfal, élvezi az ajkaim remegését, a tágra nyílt, rémült tekintetemet. Egy őr ront be az ajtón. – Kezeket fel! – kiáltja, de Kent már elengedte a csuklómat, felemelte a kezét, teljesen nyugodt. – Sajnálom – mondja, gúnyosan mosolyogva, a szemét rajtam tartva. – Nem fog még egyszer előfordulni. Pislogok rá, és visszahuppanok a székembe. Kihúzom magam, nem tudom levenni róla a szemem. – Jól van, kisasszony? – kérdezi az őr, és közelebb hajlik, hogy megnézzen. – Jól vagyok – mondom, és a másik kezemmel dörzsölöm a csuklóm. Nem esett bajom, csak... megdöbbentem. Megköszörülöm a torkom, és visszanézek a papírjaimra. – Akkor... folytassuk. – Megpróbálom összeszedni magam, elhatároztam, hogy visszaszerzem az irányítást, és befejezem ezt a kihallgatást. Szúrós pillantást vetek Lippertre, felemelem az állam. Keményebb vagyok, mint gondolja. Legalábbis remélem. Újra felveszem a tollam, hálás vagyok, hogy nem remeg a kezem. – Kérem – mondom, és ismét a papírra koncentrálok. – Mesélne a bűncselekményről, amiért börtönbe került? – A kis szoknyád – mondja, és vigyorog, mert látja, milyen könnyen ki tud hozni a sodromból – szintén nagyon értékes. Gyönyörű lábaid vannak, és a szoknya pont megfelelő hosszúságú ahhoz, hogy... – Uram, kérem – ismétlem, és meglepődve hallom, hogy a hangom remegő morgásba vált. – Követelem, hogy tartsa tiszteletben a folyamatot. Kérem, vegye figyelembe, hogy a ma elhangzottak befolyásolják a börtönben töltött hátralévő idejét, valamint a feltételes szabadlábra helyezés esélyeit. Javaslom tehát, hogy vegye komolyan a dolgot. Erre még jobban feldühít, mert kinevet – tényleg kinevet! – Drágám – mondja, előrehajolva. – Nem tudnálak komolyan venni, még ha akarnék sem. Tátva marad a szám, és döbbenten pislogok rá, de ez gyorsan dühbe fordul. Leütöm a kezem az asztalra, de ő csak még hangosabban nevet. – Uram! – mondom. – Ez egy fontos eljárás! – Újra az asztalra csapok, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, a kezem szinte lángol. Ő csak figyel, minden mozdulatomat. – Értem, doki – mondja. – Itt vagyok, nem? Rajta, értékelj! – Kezével végigsimít a testén, a hatalmas izmain, a kérlelhetetlen tekintetén. A szemébe bámulok, és szinte lebénulok, megbabonáz a tekintete. Elkapom a pillantásom, a földet nézem – bárhová, csak ne rá. – Te néztél el először – mormolja, és engem fürkész. – A csatatéren ez azt jelentené, hogy meghaltál volna a kezem által. Gyenge. Feldühödve felemelem a tekintetem, elszántan. – Jó – nevet. – Szeretem, ha a nőkben van egy kis tűz. Az arcom egyszerre sápad el és pirul el, dühös vagyok, amiért bedőltem a trükkjének, de – a fenébe is – érzem, ahogy a mellbimbóim megkeményednek a blézerem alatt. A szeme a mellkasomra vándorol, mintha tudná, és a hangja mélyebb lesz. Újra megfogom a tollam, és amilyen gyorsan csak tudok, szavakat vetek a papírra. Állandóan dacos, könyörtelenül szociopata, bűntudat nélkül. Javaslom a feltételes szabadlábra helyezés nélküli, határozatlan idejű börtönbüntetést. – Ennyi volt. – mondom határozottan, és amilyen gyorsan csak tudom, összepakolom a papírjaimat, és gyűrötten a táskámba gyömöszölöm. Hallom, ahogy halkan kuncog rajtam, miközben sietek. Veszek egy mély levegőt, kihúzom magam, és remélhetőleg megsemmisítő pillantást vetek rá, miközben az ajtó felé indulok. Kétszer rákopogok a fémre, és az őr kienged. Nem nézek vissza Lippertre, miközben elindulok. – Ó, doktornő – hallom a hangját a hátam mögül. Ég az arcom a zavartól, ahogy megfordulok, hogy meghalljam a búcsúszavait. – Kint találkozunk – mondja, sötét vigyorral az arcán. – Ebben biztos lehet. – Nem, ha rajtam múlik – mormolom remegő hangon, miközben az őr kinyitja az ajtót, és én kiviharzok. A papírjaim örökös börtönbüntetést javasolnak. Ami engem illet, soha többé nem akarom látni, és örülök, hogy megszabadulok tőle.