Kent a vállát a cellája rácsainak támasztja, izmos karjai keresztbe fonódnak a mellkasán. Mi a fenét keresett ő ebben a helyi börtönben, amit a város burjánzó bandáinak begyűjtésére hoztak létre? Hiszen ő volt a király. És mindezt önként. Gúnyos mosolyra húzza a száját, miközben megrázza a fejét, azon tűnődve, vajon jól döntött-e, amikor szándékosan hagyta magát elkapni, csak hogy bejusson ide, egyetlen esélyt kapva arra, hogy a felügyelővel beszélhessen. Két kék egyenruhás őr sétál végig a soron felé. – Lippert? – kérdezik. – A felügyelő látni akarja. – Megbilincselik, és a felügyelő irodájába kísérik. Kent szó nélkül leül a felügyelő elé egy székre, várva, hogy az őrök távozzanak. – Nos – kezdi Sven, lecsapva az aktáját. – Meglepett, hogy volt merszed pont az én műszakomban tárgyalni, Lippert. Ez aztán a bátorság. A közvélemény nem tudta, de Sven felügyelő nem csak vezeti ezt a börtönt, hanem a felette gyakorolt hatalmát kihasználva jelentős részesedést szerzett a város alvilágának ügyleteiben. Ugyanolyan mocskos, mint a többiek, és ha más főnökök szembeszegülnek vele? Bezárja őket. Nem is akármilyen ütőkártya ez abban a világban, ahol az egyetlen dolog, ami megállíthat egy gengsztert, az egy börtönben töltött idő. – Hamarosan úgyis kint leszek – válaszolja Kent, hátradőlve a székében. – Beszélnünk kell Ivánról. – Ivánról? – Sven alaposan megnézi. – Egy gyáva szar. Kent lassan megrázza a fejét. – Ő még csak egy kölyök, de belekóstolt a heroinbizniszbe. Viszont zöldfülűként nincs meg hozzá a kellő keménység és erőforrás. – Szünetet tart, felmérve Svent. – Sarokba szorítják – folytatja Kent –, és ez könyörtelenné teszi. Nem jár a családok találkozóira, és válogatás nélkül gyilkol – beavatott embereket és bölcseket egyaránt. Meg kell állítani, Sven. Különben mindannyiunkat tönkretesz. Sven hátradől a székében, gondolkodóba esve. Kent összeszedi magát, és keményen Sven szemébe néz. Antony, az unokatestvére és a jobbkeze azt mondta neki, hogy ostobaság hónapokra bezárnia magát, csak hogy Svennel beszélhessen. De Kent ösztönösen érezte, hogy ez a helyes lépés. A Svennel kötött szövetség Iván ellen busásan meg fog térülni. – Értem, mire célzol – mondja Sven, az orrán keresztül kifújva a levegőt. – Iván túl nagyra nőtt, mi? Ez egy kényes ökoszisztéma – mondja, és mérlegként tartja a kezét, hogy bemutassa az egyensúlyt. – Mindannyiunknak megvan a maga szerepe. Ha túl messzire megy, mindannyiunk számára tönkreteszi. Sven bólint, mérlegelve a következő szavait, mielőtt folytatná. – Be kell vallanom, Lippert, lenyűgöz a kitartásod ebben az ügyben. Remekül elszigeteltem magam, megvédtem magam, de te megtaláltad a bejáratot. Nem mindenki jönne a területemre, és maradna itt ilyen sokáig, csak hogy találkozzon velem. Ezt tisztelem. Igazi capo vagy, egy rendes fickó. Örülök, hogy ezt tudom. Kent bólint, némán megerősítve ezt a véleményt róla. Pontosan azt akarta, hogy Sven ezt gondolja. – Iván egy veszett kutya – mondja Kent. – El kell tennünk láb alól. Én biztosítom az erőt; csak annyit kérek, hogy engedjétek meg. Ne avatkozzatok közbe. Ami a zsákmányt illeti... fele-fele arányban osztozunk. Sven elgondolkodva néz rá. – Nyolcvan-húsz arányt akarok, azért, hogy beleegyezem, hogy te intézd. Kent nem mutatja ki a csalódottságát. Őszintén szólva nem érdekli, ha Sven mindent elvisz – Svennek van hatalma, de köztudottan nincs sok pénze, ami Kentnek nem probléma. De nem hagyhatja, hogy átgázoljanak rajta. – Hatvan-negyven – mondja szigorúan. Sven vállat von, még nem ért egyet, de nem is erőlteti tovább a dolgot. – Mi a helyzet a többi főnökkel? – kérdezi. – Számítasz Alden ellenállására? Kent gyorsan megrázza a fejét. – Alden el van foglalva. A srácai irányítják a játékot, de van valami új nyom az elveszett gyerekével kapcsolatban. – Int egyet a kezével, elintézve a dolgot. – Nem fog egyik oldalra sem állni. Sven bólint, és halványan elmosolyodik, és Kent rájön, hogy Sven ezt már tudta. Lehet, hogy Svennek nincs pénze, de titkokkal kereskedik. Valószínűleg Alden először tőle kapta a nyomot. Kent összeszűkíti a szemét, és rájön, hogy ez a kérdés egy próba volt. Nem szereti, ha próbára teszik. – Van megállapodásunk? Sven ismét megvonja a vállát, továbbra sem kötelezi el magát. Megfordul a székében, és a falán lévő naptárt bámulja, egy gyönyörű szőlőskert képét valahol Európában. – Tudod, a minap ittam egy remek pohár bort. Napából. De el kell mondanom, Lippert – fordul ide, és egyenesen Kent szemébe néz. – Kicsit szomjas maradtam, kicsit… túl száraz. Sven ajka hideg mosolyra húzódik. – Nem tudna véletlenül… valahol máshol. Ahol egy férfi finomabb pohár borhoz juthatna. Egy igazán jó italhoz. Tudna? Kent ismét a naptárra pillant, és hirtelen rájön, hogy a falon lévő kép az ő szőlőültetvényének képe, a naptár pedig valószínűleg reklámajándékként készült a turistáknak. Sven pontosan tudta, mit fog kérdezni Kent, még mielőtt betette a lábát a szobába, és pontosan tudta az együttműködésének az árát. – Franciaország – mondja Kent lassan, összeszűkítve a szemét és Svenre meredve. Talán mégsem olyan tiszta szövetség. – A világ legjobb bora Franciaországból származik. – Tudod, szeretném megkóstolni azt a bort – mondja Sven, és teljesen ártatlanul visszafordul a képhez. – Én is szeretném betenni a lábam az iparba. Talán egyszer majd szereznék ott egy kis birtokot. – Megállapodtunk – mondja Kent. Megéri az árát. Jó találkozó volt. Kent elégedetten távozik. Ahogy végigmennek a folyosón, az egyik őr felé fordul. – Parancsot kaptunk, hogy vigyük el a pszichológiai vizsgálatra, mielőtt visszavinnénk a cellájába – tájékoztatja. Kent dühösen néz rá, de nem szól semmit. Az őr vállat von. – Ez a szokásos eljárás, Lippert. Minden rabnak át kell esnie rajta. Kent hallgatva követi. Sven feszegeti a határokat, pszichológiai vizsgálatnak veti alá, pedig holnap már szabadul. Csak próbál még több titkot gyűjteni. Kent követi az őröket a folyosó végén lévő beton cellához, és megjegyzi, hogy az ügyvédje az ajtó előtt áll. Az ügyvéd a szemét forgatja Kentre, és az órájára mutat, jelezve, hogy hamarosan kihozza innen. Kent bólint, majd az ajtóra összpontosítja a figyelmét. Meglepődik, amikor kinyílik az ajtó, és egy lányt pillant meg odabent. Talán nem is lány, hanem fiatal nő – legfeljebb huszonhárom éves. Feláll, láthatóan szorong, az ajkába harap, és a vállán leomló hosszú, vörös copfjával játszik. Kinyílik a szája, csak egy kicsit, miközben végigméri őt. A kurva életbe, gondolja Kent, az egész teste megfeszül a látványtól – azok a hosszú lábak, amelyek a szorongástól remegnek a térdénél, a rövid, fehér szoknyája, az a nevetséges blézer, amit azért visel, hogy az olyanok, mint ő, komolyan vegyék. Egyetlen pillantásból megállapítja, hogy a lány tiszta, mint a hó – ambiciózus, de szegény, és bizonyítani akar. A tekintete végigfut rajta, elképzelve, hogyan nézne ki, ha letépné róla azt a blézert. Ismét azokra a vörös ajkakra összpontosít, amelyek kissé elváltak egymástól. Sziszegve veszi a levegőt az ajkak láttán, arra gondolva, mit tehetne velük. – Öhm – mondja tétován. A figyelmét visszatereli a lány ékszerkék szemére. – Fay Thompson vagyok. Azért jöttem, hogy elvégezzem az előzetes interjút az állami pszichológiai felméréshez. Kent összeszorítja a fogát, elnyomva a vágyat, hogy lassan elmosolyodjon azon a tényen, hogy a kijelentéseit kérdésként fogalmazza meg. Istenem, tökéletes, ez a kis angyal. A vad, láncra vert énje tudni akarja, hogyan nézne ki, ha egy kis alvilági mocsok lenne rákentve. – Helló, Fay – mondja mély, éhes hangon, miközben előrelép, és leül a székére. – Hol kezdjük?