ARABELLA. – Na, mi történt tegnap este? – kérdezi Dex, ahogy végigsétálunk a folyosón. – Mármint, mi történt? – kérdezem vissza. Oldalra pillant rám. – A buliban? – Á, persze. A buli – motyogom, mire oldalra billenti a fejét. – Jól vagy? Kicsit furcsán viselkedsz, mióta felvettelek. – Jól vagyok. Nem is maradtam sokáig a buliban – mondom, de mielőtt válaszolhatna, Péter bukkan fel elénk, szomorú arccal, és a nevemet szólítja. – Arabella. Sóhajtok. – Mit akarsz, Péter? – Miért nem válaszoltál egyetlen üzenetemre sem? Ne mondd, hogy nem láttad őket, Bella. Tudom, hogy láttad – mondja. Vállat vonok. – Nem akartam válaszolni. – Nem akartál válaszolni az üzeneteimre? – ismétli, én pedig csak hümmögök. – Ez most meglepett? – Még mindig haragszol rám? – kérdezi, mire felkuncogok. – Miért haragudnék? Tettem valami olyat, amiért haragudnom kéne? – Bébi… – nyávogja, én pedig elnézek. – Tudnál menni? Késésben vagyok. – Ara… – lép közelebb, és megpróbálja megragadni a csuklómat, de Dex elém áll, én pedig hátralépek. – Látod, hogy nem akar veled beszélni, haver. Majd később – mondja. Péter a válla fölött rám néz, bólint, majd megfordul, és elmegy. Nézem, ahogy eltűnik a szemeim elől, mielőtt Dex elé lépek, és folytatom az utam. – Beszélni akarsz erről? – kérdezi, amikor utolér, mire azt felelem: – Egy lány megcsókolta, és ő vissza akarta csókolni, mielőtt meglátott engem. – Mi? – kiáltja, és megragadja a karomat, hogy megállítson. – Ezt komolyan mondod? – Én szoktam ilyesmivel viccelni, Dex? – Miért nem mondtad el hamarabb? Kinyírtam volna azt a tetves fejét, esküszöm! – mordulja, de megrázom a fejem. – Nem, nem fogod. – De igen! Mi a francért csinál ilyet? – vitatkozik, mire azt mondom: – Ne csinálj hülyeséget, Dex. Még mindig a barátom, és csak rá kell ébrednie, hogy mit tett rosszul. Ráadásul a lány kezdeményezett. Dex összeszűkült szemmel néz rám. – Komolyan beszélsz? – Mi van? – Tudod, néha tényleg nem értelek, Ara. Akkor most dühös vagy rá, vagy nem? – Persze, hogy dühös vagyok – mondom. – De nem ő kezdte, szóval nem teljesen az ő hibája. – De ha nem vagy ott, megcsókolta volna azt a ribancot? – veti fel, és amikor nem válaszolok elég gyorsan, sóhajt egyet. – Tudom, hogy szereted, bébi, de nem kéne ezt szó nélkül hagynod. Ez azt jelenti, hogy ha nem vagy ott, megcsókolja a csajt, és ezt nem kéne eltűrnöd. Megszorítja a vállam. – Majd a következő órán találkozunk. Felemelem a fejem. – Hova mész? Amikor egy mindentudó mosollyal felel, felnyögök. – Komolyan? Most mész megint utána leskelődni? – Csak látni akarom még óra előtt. Ne hiányozz nagyon, tökfej. – Húzz a picsába – mondom neki, mire felnevet, két ujját az ajkához érinti, majd az arcomhoz. – Tudod, hogy utálom a matekot – mondom, amikor el akar indulni, mire újra felnevet. – Ó, bébi. Utolsó éves vagy. Meg kell szeretned a matekot, ha le akarsz érettségizni. – Csak menj már – mondom, és intek neki, hogy ne szóljon többet, mielőtt megfordulok, és elindulok az első órám felé. ~ Elutasítom Péter újabb hívását, ahogy megállok a ház előtt. – A kurva életbe – szitkozódom halkan, amikor rájövök, hogy a kapu zárva van. Felemelem a telefonom, és felhívom Ashleyt, aki a második csörgésre felveszi. – Szia, Arabella. Minden oké? – hangos a hangja, ezért kicsit el kell tartanom a telefont, mielőtt visszanyomom a fülemhez, a másik kezemmel befogva a szabad fülemet. – Hol vagy, és miért ilyen hangos minden? – Ma van a vacsoránk. Elfelejtetted? – kérdezi a vonal túlsó végén, a zajok egyre halkabbak, míg végül kitisztul a hangja, és csak a halk beszélgetések hallatszanak. – Ez ma van? Azt hittem, holnap lesz – válaszolom, mire kuncog. – Ma van, bébi. Mi a baj? Kell valami? – Ja. Itthon vagyok, de kint rekedtem. – Mi van a kulcsoddal? – kérdezi, mire megrázom a fejem. – Nem hoztam magammal. – A francba. Ez szívás, és nem hiszem, hogy… várj, nem maradhatnál Dexnél, amíg vissza nem érünk? Megpróbáljuk siettetni a dolgokat – javasolja, mire hümmögök. – Oké. Jó szórakozást. – Vigyázz magadra, édesem – mondja, és megszakad a vonal. Sóhajtva görgetem végig a kontaktjaimat, és rábökök Dexre. Ahogy a fülemhez emelem a telefont, esőcseppek kopognak, összehúzom a szemöldököm, és felnézek az égre, ahol sötét felhők gyülekeznek. – Ezt nem hiszem el – mondom. Alig hagyják el a számat a szavak, amikor egy csepp esik, majd még egy, és még egy, míg végül zuhogni kezd, én pedig sziszegve hátrálok a kapuhoz. – Király. Ez már nem is lehetne rosszabb – motyogom, miközben Dex vonala csörög, de nem veszi fel, ezért leengedem a telefonom. Lenézek a lábamra, a cipőm szélét kosz borítja, sóhajtok egyet, és a kezemmel próbálom védeni a fejem, miközben újra hívom Dexet. Amikor ugyanúgy megszakad, mint először, a kapu felé fordulok, és megfordul a fejemben, hogy átmásszak rajta, de ez a gondolat gyorsan elszáll, amikor eszembe jut, hogy mi történhet, ha elrontom. Elfordulok a kaputól, és a ház felé nézek, ami csak pár lépésre van, a fények tükröződnek az ablakon, és megrázom a fejem. – Nem, Arabella. Nem fogsz odamenni. Nem is ismered őt úgy – figyelmeztetem magam, és elnézek Alexander házától. Amikor az esőcseppek egyre jobban esnek, már a zoknim is vizes, a szoknyám alja is átázott, és a hajam az arcomra tapad, elmotyogok egy káromkodást, mielőtt abba az irányba indulok el, amerre soha nem akartam. Megállok az ajtó előtt, pislogok párat, majd bekopogok. Amikor nem kapok választ, megismétlem, és már az ötödikre készülök, amikor hirtelen kinyílik az ajtó, és Alexander áll előttem, egy kis törölközővel a hajában, és víz csorog le a meztelen mellkasán. Nagyot nyelek, miközben hagyom, hogy a tekintetem végigpásztázza a testét, a csípőjén lógó törölközőig, és szégyentelenül bámulom, egy pillanatra elfelejtve, hogy miért is vagyok itt. – Mit akarsz? – zökkent ki a hangja a gondolataimból, és felnézek az arcára, érezve, ahogy elönti a pír az arcomat, amiért rajtakapott, hogy bámulom. – Öhm, szia… – kezdem idegesen mosolyogva, de elvonja a figyelmem a törölközőt tartó keze, ami kiemeli a bicepszét. Istenem, miért néz ki ilyen jól? És te mit csinálsz, Arabella? Megrázom a fejem, hogy összeszedjem magam, és köszörülök egyet, mielőtt újra kezdem. – Szia. A családom nincs otthon, kint rekedtem, és szakad az eső. Nem maradhatnék itt egy kicsit? – amikor nem szól semmit, gyorsan hozzáteszem. – Ígérem, nem zavarlak. Némán áll, miközben a szeme végigpásztáz a vizes testemen, és hirtelen zavarba jövök, amiért átlátszik a fekete melltartóm a vizes pólómon. Összekulcsolom a kezeimet a mellkasomon, és amikor Alexander újra a szemembe néz, kínosan felkuncogok. Hátranéz az esőre, majd félrelép, én pedig mély levegőt veszek, mielőtt megmozdítom a lábam, és belépek a házába.