ARABELLA. – Nem gondolod, hogy valamit kifelejtettél? – kiált utánam Sinclair, ahogy kiszállok a kocsiból. Megigazítom a hátizsákom, mielőtt ráncolt homlokkal felé fordulok. – Nem hiszem? – Pillantásom az ülésre siklik, hogy megbizonyosodjak, minden nálam van-e. Tekintetét keresve, határozottan kijelentem: – Nem felejtettem ki semmit. – Biztos vagy benne? Nekem úgy tűnik, de. – Mondja, oldalra biccentve a fejét, mire elmosolyodom szavai hallatán. – Nem gondolod, hogy ehhez már kicsit öreg vagyok? – ugratom, karba fonva a kezem a mellkasomon. Amikor rám mered, kuncogva hajolom be az ablakon. A fejem fölé nyúl, én pedig az arcára nyomom az ajkam, mielőtt visszahúzódok. – Elégedett vagy? – Jó szórakozást! – mondja, miközben beindítja a kocsit. Intve nézem, ahogy eltűnik a szemem elől, majd visszafordulok az épület felé. A szokásos folyosón sétálok, ahogy a félév eleje óta mindig, egyenesen a szekrényemhez. Beütöm a kombinációt, mire kinyílik, kicserélem a könyveket, és már csuknám is be, amikor magától becsapódik. Hátraugrom, és felhorkanok, amikor meglátom a mellettem álló Dexet. Dex a legjobb barátom, és meglepő módon az egyetlen barátom, tekintve, hogy általános iskola óta ismerjük egymást. – Szia, bébi! – kacsint rám, a szekrénynek dőlve. – Hogy kerültél ide ilyen gyorsan? Azt hittem, valami problémát kell megoldanod? – kérdezem. – Ahogy szokott, csak drámázott, és próbáltalak hívni, de nem kapcsolt. – magyarázza, eltolva magát a szekrénytől, hogy mellém álljon. – Küldhettél volna egy üzenetet, ahogy szoktál – motyogom. – Pech, mi? – vigyorog, mire megforgatom a szemem. Felkuncog. – Haragszol rám? – Nem. Miért haragudnék? – válaszolom, mire megvonja a vállát. – Nem tudom. Ráncoltad a homlokod, amikor megláttalak. – Csak gondolkoztam valamin – mondom, mire hirtelen elém lép, megállítva a mozgásban. Kissé megdönti a fejét, hogy a szemembe nézzen, én pedig a fülem mögé tűröm a hajam, hogy látszódjon az arcom. Dex szólal meg először. – Aggódnom kéne érted, Arabella Leovough? – Azzal a fejjel? Eszedbe ne jusson! – viccelődöm, mire nevetve megrázza a fejét. Amikor abbahagyja, azt mondja: – De komolyan. Kell? – Nem, minden oké. Ígérem – mondom, mire bólint, mielőtt visszalép az oldalamra, és átkarolja a vállam, maga mellé húzva. – Nem akarom, hogy ma többet ráncold a homlokod. – Dex, esküszöm, ha nem veszed le a kezed… – kezdem fenyegetőzni, de félbeszakít. – Mit fogsz csinálni? Mit tehetnél egyáltalán? – kuncog, még jobban lehúzva, miközben próbálom leszedni a kezét, de hirtelen levegőt szippantok, amikor valakibe ütközünk. Dex gyorsan elhúzza a kezét, én pedig kiegyenesedem, végigsimítva a hajamon, de felemelve a fejem, meglátom ugyanazt a piszkos szőke hajat, mint ma reggel. Ezüst szeme hideg; semmilyen érzelem nem tükröződik benne, és egyenesen Dexre szegezi, aki szótlanul áll mellettem. – Hé, bocs, haver. Nem láttalak – szólal meg végre Dex, de az idegen egy szót sem szól, csak rajta tartja a tekintetét, mielőtt rám pillant, és a tekintetének intenzitása a már ismert, hideg borzongást küldi végig a testemen. Úgy néz rám, mintha az igazságot akarná kibogozni a szemem mögül, és amikor sokáig tartja rajtam a tekintetét, kénytelen vagyok elnézni, majd lépéseket hallok, és kiengedem a levegőt, észre sem véve, hogy visszatartottam. – Ő új? – kérdezi Dex, mire elfordítom a fejem, és nézem, ahogy eltűnik a sarkon, épp mielőtt a tekintetünk találkozna. – Szerintem igen – válaszolom, elnézve és egy nagyot nyelve. – Úgy tűnik, a lányoknak új célpontjuk lesz – kuncog, én pedig szó nélkül indulok el az osztály felé, amikor egy kéz megránt az oldalamnál, és egy kemény mellkasnak esek. Felemelve a fejem, kék szemek merednek rám, izgalommal csillogva, mire elmosolyodom. – Szia! – Szia! – válaszol Pete, lehajolva, hogy az ajkára nyomja az enyémet, mielőtt elhúzódik, és azt mondja: – Hiányoztál! – Tegnap láttál – jegyzem meg, miközben hamarabb enged el, mint szeretném, de nem szólok semmit, hátrálva egy lépést. – Az tegnap volt. Ez ma van – mondja, majd mögém nézve megszólal: – Szia, Dex! – Nem lehetnél… óvatosabb? Épp egy fontos beszélgetés közepén voltunk – hallom Dexet, mire Pete azt válaszolja: – Nem ők a fontosabbak? – És te biztosan nem vagy az első. – Tudva, hová vezet ez, felnyögök, és megragadom Dex karját, elhúzva Pete-től. – Majd óra után találkozunk – mondom Pete-nek, miközben eltűnünk a szeme elől. – A barátod annyira idegesít! – mondja, mire felkuncogok. – Nem olyan rossz, mint amilyennek beállítod. – Csak azért mondod ezt, mert a barátod. Egyébként minden oké köztetek? Eléggé feszült volt a hangulat. Sóhajtok egy nagyot. – Igen. Minden oké. – Kivéve, hogy valamiért nem akar megérinteni. ~ – Találd ki, ki bulizik ma este! – mondja Dex, letéve a tálcáját, és leülve velem szemben. – Ria. Hallottam róla – mondom, mire elvigyorodik. – Kurva jó lesz! Alig várom, hogy… – Nem neked kéne vigyáznod a testvéredre? – emlékeztetem, mire felnyög, hátravetve a fejét. – A francba! Hogy felejthettem el? Nevetek. – Úgy tűnik, valaki lemarad a buliról. – Ne szórakozz velem, Ara! Nem hiszem el, hogy ki kell hagynom a bulit! – néz rám szúrósan. – Ne aggódj, majd beszámolok – mondom, mire felhúzza a szemöldökét. – Nélkülem mész? – Igen. Peter megy, és azt akarja, hogy vele menjek. – Nem az a fiú! – forgatja a szemét, felkapva egy sültkrumplit, én pedig kuncogok, ahogy a székek csikorgását hallom. Pár lány az új srác asztala felé igyekszik, mire megforgatom a szemem. – Mit mondtam? – kérdezi Dex, visszaterelve a figyelmemet, mire azt mondom: – Nem is beszél senkivel. – Majd ráveszik, hogy beszéljen! – vigyorog, én pedig ismét arra nézek. Megint egyenesen rá bámulok, de elnéz, mielőtt a tekintetünk találkozna. Mi volt ez? ~ – Jól leszel egyedül, édesem? Beszélnem kell a barátaimmal – kérdezi Peter, ahogy belépünk a terembe, én pedig bólintok, biztatóan mosolyogva. – Persze, minden oké lesz. Érezd jól magad! – mondom, mire megsimítja a hátam, mielőtt eltűnik, én pedig felsóhajtok, körbenézve a teremben, és a tekintetem öntudatlanul a másik sarokba siklik. Lányok veszik körül, és folyamatosan nevetnek, bár egy szót sem szól. Egy darabig rajta tartom a tekintetem, mielőtt elnézek, szívem vadul dobogva, ahogy elindulok, hogy szerezzek egy poharat. – Miért vagy egyedül? – kérdezi Ben, egy osztálytársam, miközben átnyújt egy poharat, én pedig elmosolyodom, mielőtt belekortyolok. – Dexnek dolga akadt, nem tudott eljönni. – Nem a barátodra gondoltam, Bell. A barátodra – magyarázza, mire a tekintetem azonnal Peterre siklik, aki mosolyogva áll a barátaival. Elnézek. – Szórakozik. – És te? – kérdezi, mire a szemébe nézek. – Még csak most kezdődött, meglátjuk. Kuncog, és koccint a poharával, mielőtt egy lány elhalad mellettünk, és elnézést kér. Nevetve nézem, ahogy utána indul, mielőtt visszanézek Peterre, és a falnak dőlve figyelem, ahogy egy szőke odamegy hozzá. Pár percig beszélgetnek, nevetnek valamin, majd a lány hirtelen közelebb lép, megragadja a pólója elejét, és az ajkára forrasztja az övét. Gúnyos hang hagyja el az ajkaim, és várom, hogy Peter ellökje, de nem teszi, ehelyett azt nézem, ahogy a keze a dereka felé csúszik, majd kinyitja a szemét, és találkozik az enyémmel. Ellöki magától a lányt, én pedig megrázom a fejem, letéve a poharam, és a kijárat felé fordulok. – Ara! Várj! – hallom a nevem kiáltását, de nem állok meg, csak gyorsítok a lépteimen, ökölbe szorított kézzel törve át a tömegen, a dühöt érezve magamban. – Ara! – A hangja egyre kétségbeesettebb, és amikor kilépek, megragadja a csuklóm, és maga felé fordít. – A francba, Bella! Lenézek a kezére. – Engedj el! – mondom összeszorított fogakkal, mire megrázza a fejét, közelebb lépve. – Nem engedlek el. Meg kell magyaráznom. – Mit? – kérdezem gúnyosan. – Hogy épp csókolóztál volna vele? – Persze, hogy nem, édesem! Nem tennék ilyet. Nem én csókoltam meg, Ara. Ő csókolt meg… – Igen, láttam. Megcsókolt, és te visszacsókoltad volna, ha nem veszel észre – rántom ki a kezem, hátrálva egy lépést. – Ara… – sóhajt. – Meg akarod csókolni? Ez az? Mert esküszöm, nem foglak megállítani. Visszamehetsz, és… – Istenem, ne! – szakít félbe, közelebb lépve. Megfogja az arcom, és az ajkát az enyémre tapasztja. Az ajkai érintése majdnem feloldja a haragomat, de elég egy pillantás arra, ahogy a keze a derekára csúszik, és ellököm magamtól. Nehezen veszi a levegőt, és tágra nyílt szemmel néz rám. – Ara! A szememet az övén tartva, végighúzom az ujjamat az ajkamon, és nézem, ahogy elszomorodik. – Ne. Ne is próbáld, Peter! Bólint. – Sajnálom. Csak… sajnálom, Arabella! – El akarok menni innen. – Hazavihetlek. Kérlek, hadd vigyelek haza! – Nem! – A válaszom azonnali, mire ráncolja a homlokát. – Miért ne? Bella, nincs más módja, hogy hazajuss! – Tudok gyalogolni – jelentem ki, mire gyorsan tiltakozik. – Nem, nem fogsz! Nem engedem, hogy ezt tedd. Hadd vigyelek haza, Arabella! Kérlek, megígérem, hogy nem lépek át semmilyen határt. – Nem, nem akarom, hogy hazavigyél, és nem akarom látni az arcodat ma este, Peter. Ne gyere utánam, komolyan mondom! – figyelmeztetem. – Ara, kérlek… – Nem hagyom, hogy befejezze, visszafordulok, és elmegyek a szeme elől. Hallom, ahogy kiabálja a nevemet, de addig sétálok, amíg el nem érek a háztól, és egy ismeretlen úton találom magam. – Pont ma kellett eltűnnöd, Dex! – szitkozódom magamban, miközben előveszem a telefonom a hátsó zsebemből, amikor hirtelen megáll mellettem egy motor. Felismerem a fekete kabátot, és a homlokomba lógó hajat, és amikor elfordítja a fejét, meglátom ugyanazt a srácot. Átnyújtja a sisakot, én pedig rábámulok, mielőtt a szemébe nézek, és megrázom a fejem. – Nem kell. Meg tudom védeni magam. Nem szól egy szót sem, és nem húzza vissza a kezét, és pár percnyi nézelődés után beletörődöm, és elveszem a sisakot, visszadugva a telefonom a zsebembe. Felteszem, felülök mögé, ügyelve, hogy legyen egy kis hely a testünk között, de ez a kis hely megszűnik, amikor felbőgeti a motort, és a testem előre zuhan, a mellkasom a hátának préselődve. Átnéz a válla fölött, én pedig halkan felnyögök, mielőtt hátralépek. – Sajnálom, nem számítottam erre. Ismét nem szól semmit, én pedig mozdulatlan maradok. Amikor úgy tűnik, hogy nem akar elindulni, oldalra billentem a fejem, hogy lássam az arcát, mire lepillant a kezeimre. Én is odanézek, majd a szemébe nézek. – A kezeim? Hátranyúl, én pedig zavartan ráncolom a homlokom. Sóhajt, és oldalra fordul, megfogja a kezem, és a dereka köré kulcsolja. – Ja, hogy ide akartad – motyogom, mire visszafordul, és elindul. Miért nem beszélsz velem? Döntve tartom a fejem, és amikor gyorsabban megy, szorosabban fogom a derekát, arcom mosolyra húzódik a szélben, ahogy elsuhannak mellettem a helyek fényei. Az érzés leírhatatlan, és érzem, ahogy a gondolataim kitisztulnak, a testem reagál a körülöttem lévő levegőre, de ez az érzés túl hamar véget ér, amikor megáll a motorral, és felemelem a fejem, és rájövök, hogy a házam előtt vagyunk. Egy pillanatig mozdulatlan maradok, mielőtt leoldom a kezeimet a derekáról, és leszállok a motorról. Leveszem a sisakot, és megigazítom a hajam, mielőtt átnyújtom neki, ő pedig elveszi, felakasztva a kormányra. – Öhm… köszönöm – mondom neki, előtte állva, és a szemébe nézek. Ismét elámulok a szemeitől, és attól, ahogy valami megfog bennük. Mintha egyszerre túl sok és túl kevés lenne bennük. – Jól vagy? – Alig nyílnak nagyobbra a szemeim, amikor megszólal. Egész nap először hallom a hangját, és megnyugtató, kellemes a fülemnek, enyhe rekedtséggel a szélén. – Igen. Köszönöm – mosolygok rá, de nem viszonozza, csak bólint, és elnéz, mire a mosolyom elhalványul. Épp beindítaná a motort, amikor a kezem hirtelen kinyúl, és megérinti az övét. Mindketten megdermedünk az érintéstől, a bőr a bőrön érzésétől, az enyhe vibrálástól, és hideg szeme ismét találkozik az enyémmel. Nem kell kétszer mondania, elhúzom a kezem, és magam mellé engedem. – Nagyon sajnálom. Nem akartam. Csak… akartam kérdezni valamit. Nem válaszol, és ezt jelnek veszem, hogy folytassam. – Hogy hívnak? Gondoltam, illene tudnom, mivel egymás mellett lakunk, és az útjaink keresztezhetik egymást. Arabella vagyok. Figyelmen kívül hagyja a szavaimat, mintha nem is hallotta volna, én pedig hátralépek, ahogy beindítja és megfordítja a motort. Lehajtott fejjel, épp mielőtt elhajt, meghallom Alexander nevét a szélben. Az ajkaim mosolyra húzódnak, ahogy nézem, ahogy eltűnik, a nevének visszhangja cseng a fülemben. Alexander. Alexandernek hívják. És miért a fenébe mosolygok ennyit ezen?