Fiona, miután jó reggelt kívánt Kentnek, kifelé menet megáll a mi kis asztalunknál. – Ennek a szépségnek Faynek kell lennie – mondja, amint odaér, és széles mosolyt villant rám. Erős New York-i akcentusa van, kicsit olyan, mint Fran Drescheré, és akarva-akaratlanul is elvarázsol az édesen nyers természete. – Örülök, hogy megismerhetem – mondom. – Ugyan, bébi – mondja, és felém biggyeszti az orrát.