Kent a cellája rácsainak döntötte a vállát, jól kidolgozott, izmos karját a mellkasán fonta össze. Mit keresett ő ebben a helyi börtönben, amit azért hoztak létre, hogy a város elszabadult bandáinak a feleslegét elnyelje? Hiszen végtére is ő volt a királyuk. És ha belegondol az ember, Kent önszántából volt itt. Ajka gúnyosan felhúzódott, miközben a fejét rázta, azon tűnődve, vajon helyes döntést hozott-e, amikor szándékosan elkapattatta magát, csak hogy bekerülhessen ide, csupán azért a lehetőségért, hogy beszélhessen a börtönigazgatóval. Két kék egyenruhás őr sétált végig a soron felé. – Lippert? – kérdezték. – Az igazgató látni akarja. – Megbilincselték, és az igazgatói irodába vitték. Kent szótlanul leült egy székre vele szemben, és megvárta, amíg az őrök távoznak. – Nos – mondta Sven, és becsukta az aktáját. – Meglep, hogy volt hozzá töke, hogy az én terepemre jöjjön tárgyalni, Lippert. Bátor dolog. A közvélemény nem tudta, de Sven börtönigazgató nemcsak ezt az intézményt vezette, hanem az afeletti hatalmát kihasználva jelentős részesedést szerzett a város alvilágának működéséből. Éppolyan mocskos volt, mint a többiek, és ha más főnökök szembeszálltak vele? Bezáratta őket. Jó kis aduász volt ez egy olyan világban, ahol egy gengsztert szinte csak a börtönbüntetés tudott megállítani. – Hamarosan kint leszek – felelte Kent, és hátradőlt a székében. – Beszélnünk kell Ivanról. – Ivanról? – Sven alaposan szemügyre vette. – Az egy gyáva szar. Kent lassan megrázta a fejét. – Még csak egy kölyök, de kezdi megvetni a lábát a heroinbizniszben. Viszont mivel még zöldfülű, nincs meg a kurázsija vagy az erőforrása, hogy kezelje a helyzetet. – Egy pillanatra elhallgatott, és felmérte Svent. – Sarokba szorítják – folytatta Kent –, és ettől egyre kegyetlenebb lesz. Nem jár el a családok gyűléseire, és kénye-kedve szerint gyilkol – beavatott embereket, de sima gengsztereket is. Meg kell állítani, Sven. Különben tönkreteszi az üzletet mindannyiunknak. Sven hátradőlt a székében, és fontolgatta a hallottakat. Kent megacélozta magát, és farkasszemet nézett Svennel. Antony, az unokatestvére és a jobbkeze, azt mondta neki, őrültség hónapokra bezáratnia magát, csak azért, hogy beszélhessen Svennel. De Kentnek zsigeri megérzése volt, hogy ez a helyes lépés. A szövetség Svennel Ivan ellen meg fog térülni. De nagyon. – Értem, mire gondol – mondta Sven, és az orrán fújta ki a levegőt. – Túl nagy lett a mellénye, mi? Ez egy kényes ökoszisztéma – mondta, és a két kezét mérlegként tartva mutatta az egyensúlyt. – Mindannyiunknak játszanunk kell a ránk szabott szerepet. Ha túl messzire megy, mindannyiunkkal kibaszik. Sven bólintott, és mérlegelte a következő szavait, mielőtt folytatta volna. – Be kell vallanom, Lippert, lenyűgöz a kitartása ebben az ügyben. Jó munkát végeztem, hogy elszigeteljem és megvédjem magam, de maga talált bejáratot. Nem mindenki jönne az én terepemre, és maradna ilyen sokáig, csak egy találkozóért velem. Ezt tisztelem. Maga egy igazi capo, egy korrekt fickó. Örülök, hogy ezt most már tudom. Kent bólintott, némán megerősítve, hogy jól olvasta őt. Pontosan ezt akarta, hogy Sven érezzen. – Ivan egy veszett kutya – mondta Kent. – El kell tenni láb alól. Én adom az erőt; csak annyit kérek, hogy hagyja, hogy mi intézzük. Ne avatkozzon közbe. Ami a zsákmányt illeti… felesben osztozunk. Sven a szemét méregette, fontolgatva. – Nyolcvan-húszat akarok, cserébe azért, hogy beleegyezzek, hogy maga intézze el. Kent nem mutatta a frusztrációját. Őszintén szólva, nem érdekelte, ha Sven mindent elvisz – Svennek hatalma volt, de közismerten kevés készpénze, ami Kentnek nem jelentett problémát. De nem hagyhatta, hogy csak úgy legyűrjék. – Hatvan-negyven – mondta szigorúan. Sven vállat vont, még nem egyezett bele, de nem is erőltette tovább a dolgot. – Mi a helyzet a többi főnökkel? – kérdezte. – Számítasz ellenállásra Aldentől? Kent gyorsan megrázta a fejét. – Alden figyelmét elterelték. Az emberei viszik az üzletet, de ő valami új nyomra bukkant az elveszett kölykével kapcsolatban. – Egy kézlegyintéssel elintézte a dolgot. – Nem fog oldalt választani. Sven bólintott, és egy halvány mosolyt küldött felé, és Kent rájött, hogy Sven ezt már tudta. Lehet, hogy Svennek nem volt készpénze, de titkokkal kereskedett. Valószínűleg Alden eleve tőle kapta a nyomot. Kent összeszűkítette a szemét, ráébredve, hogy a kérdés egy teszt volt. Nem szerette, ha tesztelik. – Áll az alku? Sven ismét csak vállat vont, elkötelezettség nélkül. Megfordult a székében, és egy naptárat bámult a falon, amely egy gyönyörű európai szőlőültetvényt ábrázolt. – Tudja, ittam egy remek pohár bort a minap. Napából. De meg kell mondanom, Lippert – itt visszafordult, és egyenesen Kent szemébe nézett –, kissé kiszárította a számat, egy kicsit… túl száraz volt. Sven ajkai rideg vigyorba húzódtak. – Nem tudna véletlenül… valami más helyet. Ahol az ember egy finomabb pohár borhoz juthatna. Egy igazán jó italhoz. Ugye? Kent szeme ismét a naptárra villant, és hirtelen ráébredt, hogy a falon lévő kép az ő szőlőültetvényét ábrázolja, a naptár pedig valószínűleg promóciós ajándékként készült a turistáknak. Sven pontosan tudta, mit fog kérni Kent, még mielőtt belépett volna a szobába, és pontosan tudta az együttműködése árát is. – Franciaország – mondta Kent lassan, összeszűkített szemmel bámulva Svenre. Talán mégsem lesz ez egy tiszta szövetség. – A világ legjobb bora Franciaországból származik. – Tudja, megkóstolnám azt a bort – mondta Sven, visszafordulva a képhez, csupa ártatlanság. – Én is szeretném megvetni a lábam az iparágban. Talán szerezni ott némi birtokot, egy napon. – Áll az alku – mondta Kent. Megéri az árát. Jó találkozó volt. Kent elégedetten távozott. Ahogy a folyosón sétáltak, az egyik őr odaszólt neki. – Parancsot kaptunk, hogy vigyük magát a pszichológiai vizsgálatra, mielőtt visszakísérnénk a cellájába – tájékoztatta. Kent meredten nézett rá, de nem szólt semmit. Az őr vállat vont. – Szabványos eljárás, Lippert. Minden rabnak át kell esnie rajta. Kent csendben maradt és követte őket. Sven túlfeszíti a húrt, hogy pszichológiai vizsgálatnak veti alá, miközben holnap már kint lesz innen. Csak további titkokat próbál gyűjteni. Kent követte az őröket egy salakbeton cellához a folyosó végén, és észrevette, hogy az ügyvédje az ajtó előtt áll. Az ügyvéd a szemét forgatta Kent felé, és az órájára mutatott, jelezve, hogy pillanatok alatt kihozza innen. Kent bólintott, majd a figyelmét az ajtóra összpontosította. Meglepődött, amikor az kinyílt, és egy lányt látott odabent. Talán nem is lány volt, hanem egy fiatal nő – legfeljebb huszonhárom éves. Felállt, láthatóan szorongva, az ajkát harapdálta, és a válla fölött leomló hosszú, vörös copfjával játszott. A szája épp csak egy kicsit tátva maradt, ahogy végigmérte a férfit. A picsába, gondolta Kent, és egész teste megfeszült a látványtól – azok a hosszú lábak, a szorongástól összezáródó térdek, a rövid, fehér szoknya, az a nevetséges blézer, amit azért visel, hogy az olyanok, mint ő, komolyan vegyék. Egyetlen pillantásból meg tudta állapítani, hogy a lány ártatlan, mint a ma született bárány – ambiciózus, de szegény, és alig várja, hogy bizonyítson. Tekintete végigpásztázta, azon tűnődve, hogyan nézne ki, ha letépné róla azt a blézert. Újra azokra az enyhén szétnyílt, vörös ajkakra fókuszált. Szinte szisszenés hagyta el a száját az ajkak látványától, a gondolattól, hogy mit tehetne velük. – Öhm – mondta a lány habozva. Kent figyelme visszaugrott az ékszerkék szemekre. – A nevem Fay Thompson? Azért vagyok itt, hogy elvégezzem a bevezető interjút az állami pszichológiai vizsgálathoz? Kent összeszorította a fogát, elnyomva a késztetést, hogy lassan elmosolyodjon azon, hogy a kijelentései kérdésként hangzanak el. Istenem, de tökéletes ez a kis angyal. A pórázon tartott, vadállati énje tudni akarta, hogyan festene a lány, ha egy kis alvilági mocsok rákenődne. – Hello, Fay – mondta mély, éhes hangon, miközben előrelépett és helyet foglalt a székében. – Hol is kezdjük?