Fiona ekkor egy csípős kis csapást mér a fenekemre, megtörve az ábrándozásomat, majd nevetve a fésülködőasztalomon várakozó ékszerdobozhoz siet. Furcsán nézek rá, és a kezemmel takarom el a fenekem. – Mi van ma az emberekkel? – mormolom. Újra felnevet, majd mögém lép, hogy a vékony ezüstláncon lógó gyémánt szolitert a nyakamba akaszthassa. – Megvan a gyűrű? – kérdezi, miközben csámcsog a rágóján.