Ivan ekkor kinevet a szótlanságomon, és nem tehetek róla – én is nevetni kezdek, a tenyerembe temetve az arcomat. – Igen – mondom, miközben szörnyen elpirulok. – Hallottam már magáról. És be kell vallanom, nem csupa jót. – Ugyan már – mondja, még mindig halkan nevetve. – Csak nem volt mind rossz. Kikukucskálok az ujjaim közül, és felvonom rá a szemöldököm, tudtára adva, hogy de igen. Mind az volt.