– Én csak mondom – szólal meg Janeen, és vállat von, miközben egy omlettet csúsztat a tányérra. – Az egy piros zászló, ha egy pasi nem akar találkozni a barátnője barátaival és családjával. Különben is, ki ez a Daniel egyáltalán? Megdermedek a lépcsőn, ahogy meghallom ezeket a szavakat, mindössze három lépésre a konyhától. Mozdulatlanul maradok, remélve, hogy hallom, mit is gondol valójában Janeen és apa. – Én csak mondom – mondja apa, és megvonja a vállát az asztalnál ülve. – Szerintem jobban meg kellene bíznod Fayben. Okos lány. – Felém fordul, és egyenesen a szemembe néz. – Ugye, kölyök? Összevonom a szemöldököm, zavarban, hogy rajtakaptak a hallgatózáson. Megteszem az utolsó lépéseket le a konyhába, puszit adok apa arcára, és leülök a mellette lévő székre. – Okos vagyok, de már nem vagyok kölyök. Ideje lenne frissíteni a becenevet. – Soha – mondja, és rám mosolyog. – Te örökre az én kölyköm maradsz. Janeen hoz nekem egy tányér tojást, és megveregeti a fejemet. Annak ellenére, hogy nem vagyunk vérrokonok, pont úgy kezel, mint bármelyik lekezelő nővér. Akkor költöztem Davidhez és Janeenhez, amikor David feleségül vette anyámat. Még azután is, hogy anya mindössze két évvel az esküvő után meghalt egy autóbalesetben, David soha nem adott okot arra, hogy másként gondoljak rá, mint az apámra. Éppúgy szeretem, mint bármelyik vér szerinti rokonomat. A biológiai apámról nincsenek emlékeim, és fogalmam sincs, hol van. – Szóval, mi a helyzet ezzel a pasival? – kérdezi Janeen, és letelepszik a velem szemben lévő székre. Mindig izgatottan beszél a fiúkról. – Kell lennie benne valaminek, főleg, hogy még soha senkit nem neveztél a pasidnak. Elpirulok. Igaza van, de… nos, még nem tudják, hogy az első kapcsolatom máris katasztrófába torkollott. Majd egy-két hét múlva kitalálok valamit. – Hát, nagyon kedves velem – mondom, felkapom a villámat, és belevágok a tojásba. – Nem olyan, mint a többi fiú, akivel találkoztam. Azok mindig olyan hangosak és idegesítőek. Daniel… más. Egy úriember – mondom egy halvány mosollyal. És persze totál meleg, teszem hozzá magamban. A mosoly lehervad az arcomról. De tényleg, ezt még nem kell tudniuk. Gyorsan megeszem a tojást, alig várom, hogy eltereljem a beszélgetést. – Gyengéd? – kérdezi Janeen, felvonva a szemöldökét, a hangja szkeptikus. Zavarodottan felnézek rá, és bólintok. Felnevet. – Ó, szegény Fay! Leteszem a villát, és kihúzom magam. – Mi? Mi a baj azzal? – Mi van, csak nagyon finoman ér hozzád? Lovagként kísérget a városban? – A hangja itt szarkasztikus, mintha ezek rossz dolgok lennének. – Könyvekről beszélget veled? – Igen? – mondom, összehúzva a szemöldököm, és kezdek egy kicsit dühös lenni. – Mi a baj azzal?! – Fay! – mondja, előrehajol és nevet. – Ugyan már, nem akarsz egy olyan pasit, aki egy kicsit felpezsdíti a véredet? Nem olyat, aki egy puszit nyom az arcodra, hanem aki leterít, és legszívesebben felmásznál rá, mint egy… – Okéééé – mondja apa lassan, közbeszólva és feltartva a kezét közöttünk. De azért mosoly ül az arcán, jóindulatúan. – Ez egy kicsit több, mint amennyit egy apának hallania kell. Janeen ezen felnevet, és még egy falat tojást kap be. – Oké, touché, apa, de akkor is. Fay bébi – néz rám esdekelve. – Biztos vagy benne, hogy ez a pasi nem meleg? Az arcomat elönti a pír, mélyen elvörösödöm, ahogy a tányéromra nézek. A pokolba is, honnan tudta?! – Úristen – mondja, és mohón előrehajol. – Az?! – Nem! – tiltakozom, és a villámmal a tojásomba szúrok. – Ő… De bármit is akartam mondani, azt elnyomja Janeen harsány nevetése. – Ugyan már, Janeen – szólal meg apa szigorúan néhány pillanat múlva. – Biztos vagyok benne, hogy ez a Daniel egy remek srác. – Rám néz, egy kis sajnálattal a szemében. – Ahogy mondja, ő csak egy úriember. – Oké, oké – mondja Janeen, és letörli a nevetéstől kicsordult könnyeit. – Én csak többet akarok a mi Fay bébinknek! Megérdemled a szenvedélyt a kapcsolatodban, a tisztelet mellett, meg… a könyvekről való beszélgetést, vagy amit csináltok. – Vállat von. – Nagyon boldog vagyok – mormolom, és amilyen gyorsan csak tudom, befejezem a tojást. – Gyere le velem a klubba – mondja Janeen, és kinyújtja a kezét, hogy megfogja az enyémet. Látom, hogy próbál kiengesztelni. – Ma este nem dolgozom, elmehetnénk egy kicsit szórakozni! Ingyen ihatunk, és megismerkedhetsz a csajokkal! Felnézek rá, habozva. Szeretem Janeent, de teljesen más világban élünk. Míg én az életemet az iskolában és a kávézókban töltöttem, Janeen éjszakai bagoly volt, különböző klubokban dolgozott sztriptíztáncosként. Nem olcsó, lepukkant helyeken, hanem igazán előkelő helyeken, ahol egyfajta művészetként tisztelik a munkáját. Nagyon tehetséges, és rengeteg pénzt keres. – Naaa, gyere! – nyafogja. – Segítünk, hogy jobban ráérezz a testedre, felpezsdítjük a véred. – Táncol a székében, mutat néhány mozdulatot, amit hosszú, lila hajának szexi mozdulatával fejez be. Nevetek. Janeennek olyan pezsgő személyisége van, hogy nehéz nem akarni oda menni, ahová ő megy. – Majd meggondolom – mondom, és befejezem a tányéromat. – Van egy kis munkám… – Munka, munka – mondja, és a szemét forgatva felkapja az ő és az én tányéromat is. – Túl sokat dolgozol. Szórakozz egy kicsit, bébi! Ráforgatom a szemem, és megveregetem apa vállát, miközben bemegyek a nappaliba. Ő felveszi az újságját, a szeme már a sportrovaton van. Amikor Janeen elkezdte a szakmáját, azon tűnődtem, vajon zavarja-e apát. De ő csak annyit mondott, hogy Janeent semmi sem tarthatja vissza attól, hogy pontosan azt tegye, amit akar, akkor miért ne menjen bele? – Különben is – mondta. – Amíg tiszteletben tartja önmagát, miért érdekelne, hogy tangában vagy tütiben táncol? Hadd legyen boldog. Elmosolyodom az emlékre, és ismét hálás vagyok, hogy ilyen jó apám van. A nappaliban kinyitom a laptopomat és egy keresőt. A gondolataim Janeen ötletére terelődnek, hogy jobban kapcsolatba kellene kerülnöm a testemmel és az ösztöneimmel. Az arcom elpirul, és azon kapom magam, hogy – bizarr módon – beírom a keresőbe: Kent Lippert. Meglepnek az eredmények. A hírcsatorna, amit apa minden este néz, Lippertet Maffiakirálynak nevezi, és mindig részletezi a mocskos ügyeit, de az oldalak, amiket nézek, egy szilícium-völgyi technológiai cég előtt állva mutatják, és vezérigazgatónak nevezik. Egy másik oldal pozitív véleményeket sorol fel a számos vállalkozásáról, az alkalmazottak azt sugallják, hogy nagyszerű főnök. Egy másik pedig… úristen, az ott Brad Pitt, akivel kezet fog a képen? A hajamat a kezembe fogom, és gondolkodás nélkül fonni kezdem, miközben nézem ezeket az eredményeket, és próbálom összeegyeztetni azzal a könyörtelen férfival, akivel a minap a börtönben találkoztam… – Mit nézel? – kérdezi Janeen, ledől a kanapéra, és kiveszi a laptopot a kezemből. – Hé! – szólok rá, és utánakapok. – Janeen, add vissza! – Hűűűha – mondja, miközben végigpörgeti Kent fotóit az oldalon. – Na, ez egy bombázó, aki tuti be tudna indítani – mondja, elismerően bólintva. – Ki ez a pasi? – Kent Lippert – mondom, és a térdemet a mellkasomhoz húzom. – A minap interjút kellett készítenem vele a börtönben. Nyugtalanító volt. Janeen rám villantja a szemét, fontolgatva. – Megijesztett? Vállat vonok. – Egy kicsit. Kissé összeszűkíti a szemét, és lecsapja a laptopot. – Oké, elég volt. Ma este eljössz velem, Fay bébi – mondja, átjön a kanapén, és szorosan megölel. – Nehéz heted volt a meleg pasiddal és az ijesztő Maffiakirállyal. Szórakoznod kell egy kicsit! Nevetek, és hagyom, hogy átöleljen. – Jaj, jó, megyek! Sejtettem sem, hogy az életemnek ezek a különálló részei néhány órán belül mennyire össze fognak ütközni.