Kábult vagyok, félálomban, az öntudat peremén egyensúlyozva – Nyögést hallok – ez tőlem jött? Kinyitom a szemem, és összevonom a szemöldököm. Hol a kocsi? Becsukom a szemem a szoba meleg, sárga fénye elől. Fel akarok ébredni, de érzem, ahogy az álom visszanyom – Szúrás az ujjamon – felugrom, és ellököm a karomat tartó kezeket – – Semmi baj – mondja egy nő lágy hangja. – Már végeztünk is… Aztán egy férfi hangja – a félelemtől hajtva kiúszom a sötétségből. Ismerem ezt a hangot. – …a laborba, gyors feldolgozást kérek. Össze akarom vetni a vérvonallal… Megrázom a fejem, és felnyögök. Pislogok, körbenézek az ízlésesen berendezett szobában. Nem ismerem ezt a helyet. Feltornázom magam ülő helyzetbe, a lábaimat magam alá húzom egy sezlonon. Észreveszem, hogy még mindig a klubos szerelésem van rajtam, de valaki rágombolt egy fehér férfiinget. Ahogy a kezemre támaszkodom, fájdalmat érzek az ujjamon. Lenézek, és egy sebtapaszt látok rajta. Micsoda… Hirtelen egy ködös emlék tolul fel bennem – egy nő vért vesz tőlem, Lippert pedig azt mondja nekik, vigyék valami laborba – Pánik fog el – biztosan Lippert birtokán vagyok valahol. Megmarkolom a kanapé szövetét, és valami menekülési útvonal után kutatok. Vannak ablakok, de fák lombkoronájára néznek – minden bizonnyal a második emeleten vagyunk, vagy még feljebb – Szörnyű képek árasztják el az agyamat – mi a fenét akar Lippert a véremmel? Eladja? Azért kell neki a minta, hogy a feketepiaci cimborái tudják a vércsoportomat, és így jobban licitálhassanak a szerveimre!? A kezem idegesen a hajamba kap, belegabalyodik. Az ajtót bámulom. Talán ha csak elfutnék – Az ajtó feltárul, én pedig visszatartom a lélegzetem. Kent Lippert áll az ajtóban, és fürkészően néz, miközben én őt bámulom. Tudom, mit lát – egy vad, ijedt teremtményt, ugrásra készen. De nem nevet ki, és nem ijesztget tovább. Egy hosszú pillanat után csak becsukja maga mögött az ajtót, és elindul előre. A lélegzetem felgyorsul, ahogy közeledik, ahogy a zsebébe nyúl, és előhúz – ó, istenem – egy kést – Hátrálok tőle, ő pedig felsóhajt, és továbbra is nyújtva tartja a kezét. – Ez a te késed, Fay. Csak a tulajdonodat adom vissza. Megmerevedek, és a tekintetem az arca és a kezében lévő kés között cikázik. Anyám kése. Előrevetem magam, hogy kikapjam a tenyeréből, de ő elrántja, a másik kezét pedig kinyújtja, hogy megállítson. A keze pontosan a mellkasomon landol, és egy apró lökéssel visszataszít a sezlonra. – Nyugodj meg, Fay – mondja tekintélyt parancsoló hangon. – Visszaadom. Csak előbb szeretném, ha válaszolnál néhány kérdésre. Felnézek rá, teljesen kiborulva. – És ha nem válaszolsz a kérdéseimre, Fay Thompson – mondja, fölém hajolva, hogy rám telepedjen, a hangja alig több suttogásnál –, lehúzom ezt a kést a vécén, és soha többé nem látod viszont. Összeszorítom az állkapcsom és bólintok, a szemem anyám késén, kétségbeesetten próbálom visszaszerezni. – Honnan van ez a kés, Fay Thompson? – kérdezi, miközben kiegyenesedik, és a kést tartó kezét a zsebébe csúsztatja. – Anyámtól – mondom halkan, miközben egy kóbor hajtincsemet a mutatóujjamra tekerem. Miért mondja folyton így a vezetéknevemet? – Ő adta nekem. Lassan bólint, gondolkodik. – Mikor adta neked? – A végrendeletében – mondom. – Apám azt mondta, mindig hordjam magamnál, hogy emlékezzek rá, és a védelmem érdekében. Lippert kíváncsian oldalra billenti a fejét. – És ki is pontosan az apád? Rápillantok, és összevonom a szemöldököm. Miért érdekli, ki az apám, de az anyám nem? – Semmi köze hozzá – csattanok fel. – Ő egy jó ember, nem bánthatja – – Fay – mondja, és egy kicsit kegyetlenül lenéz rám mosolyogva. – Ebben a városban azt bántok, akit csak akarok. Azt hiszed, feltartasz azzal, hogy visszatartod a nevét, de minden perc, amíg habozol, egy újabb percnyi fájdalom. Neked. Vagy neki. Vagy a nővérednek. A szemem kitágul a fenyegetéstől. Rám vigyorog, mint egy önelégült macska, amelyik csapdába ejtette a vacsoráját. – A nevüket, Fay. – David és Janeen Thompson – mormolom, mert nem tudom, mit tehetnék. – Kérem – mondom, most már könyörögve. – Kérem, ne bántsa őket. Ők jó emberek, nem vesznek részt… …bármiben is, ami ez. De egyáltalán, mi ez? Miért vagyok itt? Ismét bólint, és kiveszi a kezét a zsebéből, felém nyújtva a pengét. Kikapom a tenyeréből. Aztán megfordul, hogy elhagyja a szobát. Kétségbeesetten kijátszom az aduászomat. – Kérem! – kiáltom utána. – Kérem, ne bántsa őket! Daniel nem akarná! Megtorpan az ajtóban, egy pillanatra megmerevedik. Aztán lassan megfordul. – Daniel? – kérdezi, a szeme rám szegeződik. Hevesen bólintok. – Daniel, a fia? Ő… – a számba harapok, hirtelen zavarba jövök. – Ő a barátom. Kent ekkor felnevet – egy igazi, döbbent nevetés. Végigsimít az arcán, és megrázza a fejét. – A fiam, Daniel, a barátod – mondja, megismételve a szavaimat, és hitetlenkedve néz a plafonra. Újra bólintok, a számba harapva az apró füllentés miatt – végül is már nem a barátom. De kétségbeesetten akarom, hogy ez működjön. – Hát nem… szerencsés véletlen – mondja. Kent egy pillanatig mozdulatlan marad, majd átszeli a szobát, vissza felém. Amikor a sezlonhoz ér, megragadja a könyökömet, talpra ránt, és megráz, hogy figyeljek a szavaira. – Fay, te kis bolond, hát nem tudod, ki vagy? – A hangja dühös, mintha frusztrálná a hozzá nem értésem. – Én… én… – az arcomon tanácstalanság ül, hiszen épp most mondtam meg neki, ki vagyok – – Ki vagy te, Fay. Soha nem kérdeztél semmit az anyádról? A vér szerinti apádról? – Újra megrázza a karomat, mintha megpróbálná felidézni az emlékeimet. A szám tátva marad a döbbenettől, a zavartól. Honnan tudta, hogy nem David a vér szerinti apám? Kent most közel áll hozzám, és a szemembe méreget. Érzem, ahogy az alsó ajkam áruló módon megremeg, és behúzom a számba, kétségbeesetten próbálva nem mutatni gyengeséget. Kent szeme a számra villan, ahogy ezt teszem, figyeli a mozdulatot. Lassan kifújja a levegőt, és egy pillanatra közelebb húz magához. De aztán elenged. – Fay, az apád titkokat tartott előled. A nőt, akié az a kés volt, Victoria O'Learynek hívták, Lorenzo Alden szeretője volt. – Végigmér, elengedi a könyökömet, és karba teszi a kezét. – Csináltunk egy DNS-tesztet – folytatja –, egy biztonságos mintával szemben, körülbelül egy órája. A neved nem Thompson, hanem Alden. Fay Alden. És az apád már régóta keres téged. Érzem, ahogy visszaroskadok a kanapéra, eláll a lélegzetem. A távolba bámulok, kábultan. Soha – soha nem gondolkodtam el igazán a vér szerinti apám kilétén, soha nem éreztem rá sem szükségét, sem vágyat. Volt egy kép rólam csecsemőként anyámmal, egy idegen férfi mellett állva, de soha nem voltam igazán kíváncsi – De lehetséges lenne – Az anyámról szóló emlékeim egy ragyogó, nevető nőről szólnak, akinek a haja olyan vörös volt, mint az enyém – hogyan tehette – Az anyám? Egy maffiavezér szeretője? Én, egy don lánya? Hirtelen egy papírlap kerül az arcom elé. Remegő kézzel veszem el Kent kezéből, és ott látom a megerősítést. Az A páciens vérmintája biológiai egyezést mutat apaság tekintetében a B pácienssel, akit Lorenzo Aldenként azonosítottak. – Ez… ez az én vérem? – lehelem, felnézve Kentre. Komolyan rám bólint. – Szerencséd van, hogy én találtalak meg, Fay – mondja, ismét karba téve a kezét. A szavaira kissé magamhoz térek, és dühösen ránézek. Annyira szerencsés, hogy zaklattak egy sztriptízbárban, valaki a vállára kapott, és elraboltak? Látja az iróniát a arckifejezésemben, és a szája sarka megemelkedik, alig mosolyra. – Ez értékes információ, Fay – folytatja Kent. – Ha Dean jött volna rá, a DNS-ed darabjait küldözgetné – talán egy ujjadat – Aldennek váltságdíjként. De Alden a szövetségesem – hamarosan újraegyesítelek az apáddal. Egy darabban. Összegyűröm a papírt a kezemben, és a földre dobom. – A DNS nem tesz valakit apává, nem akarok „újraegyesülni” egy idegennel – Felállok, próbálok kijutni, de Kent elállja az utamat. – Most az én világomban vagy, Fay – mondja. – És ebben a világban a DNS-ed mindennél többet jelent, a család mindennél többet jelent. És számomra? Ez személyes ügy. Felnézek rá, elvonva a figyelmemet a küldetésemről, hogy eljussak az ajtóig. – Hogy a pokolba lehetne ez személyes ügy neked? A DNS-em nem egyezik a tiéddel, hála az égnek. Megpróbálok elmenni mellette, de kinyújtja a karját, hogy megállítson, és a mellkasához von, hogy ne tudjak tovább menni. Aztán az ujjaival a hajamba túr, hátrahajtja a fejem, és kényszerít, hogy felnézzek rá. – Mert azon a napon, amikor megszületett, Alden lányát az elsőszülött fiamnak ígérték. Úgy tűnik, nem volt véletlen, hogy a sors Danielhez vezetett téged – mondja, miközben a tekintete végigpásztázza a döbbent arcomat. – Néhány hónapon belül a felesége leszel.