Egyedül ülök a fekete szedán hátsó ülésén, ami apám házába visz vacsorára. Felnézek a szürke kőből épült kúriára, és fintorgok; egyáltalán nincs kedvem ehhez. Tudom, hogy valószínűleg kellene bennem lennie némi kíváncsiságnak, vágynak arra, hogy többet tudjak a családomról és az örökségemről. De őszintén? Lorenzo Aldent egyáltalán nem érzem apámnak. Számomra az mindig is David marad. Kent két őrt