Dübörög a zene a klubban, és be kell vallanom, kezdem igazán jól érezni magam. Ma este még Janeen is öltöztetett fel, ami általában kényelmetlenül érintene, de hagytam, hogy átvegye az irányítást. Amit ő „ruhának” nevezett, az inkább csak egy ezüstös szövetlepel, ami elöl a testemre omlik, majd alacsonyan a csípőm köré tekeredik. A vállamnál egy pókhálónyi ezüst zsinór fogja össze. Hosszú, vörös hajamat hullámokba göndörítette, füstös sminket és telt, vörös ajkakat festett nekem. Ahogy magamat nézem a klub tükörfalain, érzem… nos, elpirulok, ha beismerem, de igazán szexinek érzem magam. Janeen ekkor leül mellém nevetve, és búcsút int a férfinak, akivel addig beszélgetett. Felém fordítja a figyelmét, a szeme kissé üveges. – Jól érzed magad, kicsi Fay? – kérdezi, és széles, hívogató mosolyt villant felém. Nem tehetek róla, visszamosolygok. – Igen – mondom nevetve. De ekkor Janeen megmerevedik mellettem. Egy férfi áll a VIP-részleg túloldalán, karba tett kézzel bámulja őt. Ahogy odanézek, a férfi elindul felénk. Janeen gyorsan talpra ugrik, és kitárja karjait, hogy megölelje ezt a nagy, burgonyaszerű alakot. Kicsit elhúzom a szám – a férfi úgy néz ki, mintha egy ideje nem fürdött volna. – Dean! – szólal meg, és hallom, hogy a hangja hamisan vidám. – Hogy vagy, szépségem? – Janeen – mondja a férfi, és ellöki magától. – Beszélnünk kell. – Találkoztál már a húgommal, Fayjel? – kérdezi, és széles mosollyal felém int. – Fay, ő itt Mike Dean, egy régi barát. A klub menedzsere. Dean szeme végigfut rajtam, felméri a combom bőségesen szabadon hagyott részét, amit ez a kis ruha felfed. Kényelmetlenül érzem magam, és megpróbálom ökölbe szorított kézzel lejjebb húzni az anyagot. – Öhm, helló – mondom tétován. A férfi megragadja Janeen könyökét. – Gyere – mondja. – Hátul beszélünk. – Rendben – mormolja Janeen, hirtelen komollyá válva. Lehajol, hogy a fülembe súgja: – Csak munkaügy, ne aggódj. – Halványan rámosolygok és bólintok. Ezzel Janeen követi Deant a hátsó részbe. Sokáig odavannak. Szorongva végigsimítok a melltartóm merevítőjén, érzem az apró rugós kést, amit oda rejtettem. Az egyetlen hagyaték, amit anyám a végrendeletében rám hagyott. Ma este a melltartómba csúsztattam, minden eshetőségre felkészülve. Igazából nem tudom, hogyan kell használni, de megnyugtat a tudat, hogy ott van. Fél óra múlva kinyílik az ajtó. Dean jön ki rajta, de összeszorul a gyomrom. Hol van a nővérem? Dean szeme megakad rajtam, amint kifelé indul a klubba. Látom, ahogy némán formálja a szót: „a picsába”, majd odalép hozzám. – Te vagy Janeen húga, igaz? – Igen? – Rosszul lett – mondja. – Épp most hányt, de kicsit sápadt – teszi hozzá, és a saját nyakára mutat. Felállok, és a személyzeti ajtó felé fordulok, hogy megkeressem a nővéremet, de ő megállít. – Nem, figyelj – mondja –, nem akarná, hogy így lásd. Gyere velem, elviszlek egy helyre, ahol kényelmesebben várhatsz. – Maga után húz. Zavarodottan és aggódva botladozom utána, miközben gyorsan keresztülrángat a klubon egy fekete ajtóhoz, amit feltár. Bent alig pislákol fény – egy sötét szoba, tükrökkel a mennyezeten és apró fénypontokkal, amelyek a padlóból törnek elő. Egy széles, bársony pad fut körbe a szobában, előtte kis fekete koktélasztalok sorakoznak. Pislogok, próbálom szokni a félhomályt, miközben Dean leültet egy kis asztalhoz az ajtó mellett. – Várj itt egy kicsit – mondja Dean, és elnéz mellettem. – Szólok valakinek, hogy hozzon egy italt. A nővéred hamarosan jól lesz. – Azzal elsétál. Valaki valóban hoz egy italt, és kortyolok is bele, de aztán rájövök, hogy talán tettek bele valamit, és eltolom magamtól. Ahogy a szemem megszokja a sötétet, körülnézek a szobában, és rájövök, hogy nem vagyok egyedül. Testek, többnyire párokban, vonaglanak a fekete bársonypadon. Némelyikük táncol, de néhányan… nos, az a lány ott éppen térdel. Tágra nyílik a szemem, ahogy rájövök, mit csinál. Talpra ugrom, elvörösödve, és az ajtó felé indulok. Ám ahogy odaérek, Dean ismét belép rajta. – Hó, hó, hó! – mondja, és feltartja a kezét, hogy megállítson. Összezsugorodom előtte. – Hová mész, bébi? – kérdezi, miközben a kezével fel-le simogat a karomon. Ösztönösen elrántom tőle a karom. Dean tovább közeledik felém, de minden lépésére én is teszek egyet hátra. Hamarosan nekütközöm egy mögöttem lévő asztalnak. Nekem préselődik. Nincs hová mennem. – Jobb lesz, ha jó kislány leszel nekem – suttogja Dean, forró lehelete az arcomat csapja. – Különben a nővéred fog fizetni. Rengeteg pénzzel tartozik nekem. Ma este le fogsz dolgozni egy részét. Halálra vagyok rémülve, egy halk nyöszörgés szökik ki a számon. – Elnézést. – A hang nyújtottan szólal meg Dean háta mögül. – Épp a pszichoterapeutámat zaklatja. Érzem, ahogy Dean súlya lekerül rólam, amint a hang felé fordul. Mögé lesek, és megdöbbenve ismerem fel. Nem lehet igaz – De ott, mögötte áll a Maffiakirály, kezeit hűvösen a zsebébe süllyesztve. – Még nem fejeztük be az üléseinket – mondja Lippert. – Szóval lesz szíves letakarodni róla? – Oké, főnök – mondja Dean, és felteszi a kezét. – Nem tudtam. Lippert az állával int neki, jelezve, hogy tűnjön el. Dean egy mocskos pillantást vet rám, mielőtt távozik. Lippert egy lépéssel közelebb jön, és az ujja meg a hüvelykujja közé fogja az államat, maga felé fordítva az arcomat. – Helló, Fay Thompson – mondja vigyorogva. – Hiányoztam? Bámulok rá, minden gondolat megfagy az agyamban. Egy részem – a józan részem – tudja, hogy sikítanom és futnom kellene. De a helyemhez vagyok szögezve, mint egy kobra által megbabonázott egér. – Nos, doki – dorombolja. – El kell játszanunk egy kis műsort Dean kedvéért. Ha most elengedlek, valószínűleg elvágja a torkodat a megaláztatásért, amit okoztál neki. Odanézek a bárpulthoz, és látom, ahogy Dean mélyeket húz valami barna szeszből, miközben minket bámul. A lélegzetem felgyorsul, ahogy pánikba esek, miközben Lippert még egy lépést tesz felém. Csapdába estem – csapdába ez a király előttem és a vadállat a bárpultnál. Menekülnék, de tudom, hogy nem tudok. – Csak egy kis műsor, Fay – mondja. – Tegyük meggyőzőbbé? Egyik kezét a ruhámat a vállamnál tartó vékony pánt alá csúsztatja. Lassan az ujjára tekeri, megfeszítve az anyagot a bőrömön. Aztán egyetlen rántással elszakítja. A ruhám elejének bal sarka lecsúszik, felfedve alatta az ezüstszínű, pánt nélküli melltartómat. – Tudod, doki… – lihegi, miközben a mellemet bámulja. – Már az első napon meg akartam ezt tenni, amikor találkoztunk. Ahogy hallgatom, tudom, hogy már nem csak a félelem száguld az ereimben. Valami az arcán, a vágy, amit ott látok, azt érezteti velem, hogy többet akarok ebből. Azt akarom, hogy ő még jobban akarjon engem. Istenem – mi a baj velem? Ennek a veszélyes férfinak a láttán – ennek a bűnözőnek –, aki éhes szemekkel néz rám, forróságot érzek a lábam között, érzem, ahogy nedvesedni kezdek. Mozdulatlanul állok, hagyom, hogy bámuljon, sőt, akarom, hogy – A szemem tágra nyílik, ahogy ráébredek a gondolataim irányára. Akarom, hogy mit, hogy megerőszakoljon, itt, a sztriptízbárban? Tényleg így akarom elveszíteni a szüzességemet?! Zihálok a gondolattól, ismét elönt a félelem és a pánik. A kezem a mellemhez kap, a melltartóm alá nyúlok, és megragadom anyám rugós kését. Lerántom az oldalamhoz, a kezem remeg, ahogy kipattintom. Aztán erőt veszek magamon, sikítok, amilyen hangosan csak tudok, és felrántom a kezem, a pengét egyenesen Lippert nyakának oldalához célozva.